Saját oldalra költöztem

Sziasztok!

Aki még nem tudja,

  • megelégeltem azt, hogy ötfelé írok blogot,
  • megelégeltem, hogy mások reklámokkal töltik ki az én remekbe szabott hatásszüneteimet,
  • megelégeltem azt, hogy a jó opciókat csak pénzért vehetem igénybe és
  • megelégeltem azt, hogy korlátozzák a szabadságomat lehetőségeimet.

Így hát egyesítem erőimet egy saját domain név alatt és egy helyről jelentkezek ez után

  • az önfenntartós ötleteimmel (kert, gazdaság, pénzNélkül),
  • a gyerekek tevékenységeivel,
  • sorsunk alakulásával
  • filozófikus elmélkedéseimmel
  • és az alkotásainkkal.

Az új oldalon egy menüsornak köszönhetően könnyedén lehet szemezgetni, kinek mi a fogára való.

Akik a Facebookon követték a Pereputypurutty oldalt, azok ott ezután is csak a családi életről kapnak új infót és nem traktálnám őket kályhaépítési trükkökkel. Ugyanígy aki A világ vége után oldalt követték, nem kell bosszankodjanak a személyeskedő eszmefuttatásaim miatt a Facebookon. Remélem, így mindenkinek megfelel!

Az új oldal pedig az

onfenntartas.hu

domain címen érhető el.

Köszönöm a figyelmet!

Reklámok

Nem csak olvas, ír is

Van egy blog, aminek az a címe I’m unschooled. Yes, I can write. A cím nagyon jól visszaadja azt is, hogy mit tartanak felőlünk. A jegyzőnk azért indíttatott eljárást ellenünk, hogy nehogy már analfabétaként nőjenek fel a gyerekeim. Mert én mint szülő, nem tudom megállapítani, hogy a gyerek fejlődik-e.

A 9 éves Enéh lányomnak jutott az a szerencse, hogy nem kellett iskolába járnia és amit tud, azt önszabályzó tanulással sajátította el. Igen, tud írni. Épp egy folytatásos regényen “dolgozik”, aminek soron következő fejezetét mindennemű változtatás nélkül közlöm. Sem helyesírási, sem mondattani hibát nem javítottam benne, hogy tiszta legyen a kép. Ő maga egy citromailes levelező felületen írta az egészet, majd e-mailben elküldte nekem. Minden fejezettel így szokta 🙂

DSC_0143

A SZÜLINAP FOLYTATÁSA
Andrea gyorsan elsietett, mert azt hitte, hogy ez a meglepi, vagyis az ajándék. Ebéd után meg takarítani kellett, mert vendégeket vártak. A vendégek nem voltak mások, int a Nyulasy-család aki Pál ( azaz apuka) jó barátja volt, meg a testvére is azaz a féltestvére de  attól még elég szoros volt a kapcsolatuk sőt még a gyerekek is e-maileztek vagyis csak a legkisebb lányukkal Nyulasy Lilivel. Nyulasy Rebekával és Nyulasy Sebestyén Ádámmal a két nagyobb testvérével nem. de hogy miét nem? Azért mert Enikő Hanna és Gergő utálta Sebestyént, Rebeka meg mindig Sebestyént pártolta így Rebekával sem voltak jóban. Andrea kivétel volt a takarításban, mert hát csak nem takaríthat a születésnapos! Így hát kitalálták, hogy Andrea fogja a takarítási parancsokat osztogatni. Szerencsére Andreának is tetszett az ötlet, így csak magában dohoghatott Gergő, amikor neki kellett az egész házban portalanítani, mert Rebeka porallergiás volt de megenyhült, amikor megtudta, hogy Enikőnek pedig az egész lakást kell felporszívóznia, de Enikő is megenyhült, amikor megtudta, hogy Gergőnek meg az egész lakásban kell portalanítania.
– Nincs kedvem.  – hisztizett Gergő mikor már a szobával végzett és megpróbált nagyon fáradt képet vágni.
– Akkor indulás WC-t takarítani. – vihogott Hanna. – bár nekem sem volt kedvem, amikor még csináltam, de én nem hisztizek, mint te így hogy…
Hogy hogy hisztizik Gergő azt már nem lehetett megtudni, mert Hanna annyira vihogott hogy nem lehetett megérteni a szavát, Enikő úgy értette, hogy: nincahaha
Gergő meg úgy hogy: kehaha
– Mi? – kérdezte Enikő, amikor Hanna abba hagyta idegesítő vihogást.
– Az, hogy hahaha az, haha, na az hogy niiicscs kedvem. – mondta Hanna és ismét vihogni kezdet,  de a vihogásnak ezúttal most sem kedvezett a szerencse, mert Andrea észre vette, hogy Hanna nem csinál semmit.
– Végeztél? – kérdezte Andrea
– igen.  – felelte meggondolatlanul Hanna, aki elfelejtette, hogyha nemet mond, akkor nem fognak új munkát osztani
– A WC is mocskos nyugodtan kitakaríthatod. – mondta Andrea
– De ez nem ér mért mindig én. – dühöngött Hanna
– Világéletedben nem takarítottál WC-t. – vágott vissza Andrea és elégedetten nézte hogy megnyerte a szócsatát. pár perc múlva vidám énekszó hallatszott a fürdő felől.                                                      
                                           Az életem legszebb pillanata
                                                 Miben még a szidás sem zavarna
                                                 És ha mindenki hagyna
                                                 Ez így is maradna, haha

                                         Szebb hajam van, mint másnak,
                                         A parádés lányának
                                         De még annál is csak szebb
                                          Megvan három méteres
Dudorászott Hanna miközben elégedetten nézte hogy milyen szép lett a WC.
– kitakarítom a fürdőt nagyon szépen. – gondolta Hanna és miután bereteszelte a fürdőt nekilátott a munkának de miután kitakarította kopogtak
– ki a… nem engedlek be. – mondta átváltoztatott hangon Hanna.
– szemtelen a lányod. – hallatszott kintről Nyulasyné hangja, mert időközben megérkeztek Nyulasyék is.
– vagy csak WC-zik. – tette hozzá Sebestyén és elröhögte magát.
– Lili nincs itt. – jelentette be Rebeka. – mert beteg. vagyis fáj a feje, ezért az autóban van. Hanna ekkor lépett ki a fürdőből feldöntve az ajtó előtt röhögcsélő Sebestyént.
– Ez így is maradna, haha – fejezte be a dalt suttyomban Hanna miközben azon gondolkodott, hogy ha mindenki hagyná, akkor hogy nem zavarná a szidás, mert hogy szidnák, hogyha egyszer hagyják.
– Te még röhögsz. – háborodott föl Sebestyén
– Én, már ha megbocsátasz, nem röhögtem és nem is, röhögök. – mondta Hanna. – inkább játszunk valamit.
– mi lenne, ha azt hogy Rebeka az anyukánk és Sebestyén az apukánk? – huppant le az egyik fotelbe Gergő és végignézett a társaságon
-MICSODA, hogy én játsszak Sebestyénnel és Rebekával? – kérdezte felháborodva Hanna
– Te mondtad hogy jászunk valamit. – mondta Enikő
– De én nem Rebekára gondoltam pláne Sebestyénre. – vágott vissza Hanna aztán megenyhülve hozzá tette. – de azért játszhatunk. Kezdjük.
– kapa nyanya gyertek, mert ott egy bolha és megcsípett. – vinnyogott elváltoztatott hangon Gergő miközben nagyon jót mulatott, azon hogy a többiek nem vettek észre semmit. ekkor viharzott be Lili
– Sziasztok! – lihegte
– Szia, már nem fáj a fejed? – kérdezte Hanna
– Micsoda?  Eddig sem… nekem eddig sem fájt csak aludtam. Amúgy meg honnan veszed ezt a butaságot?  Kérdezte Lili, aki már sejtette a dolgot.
– Rebeka mondta. – nézett rá szúrósan Rebekára Hanna
– mit játszotok?
– Azt hogy Rebeka nyanya Sebestyén meg kapa. – válaszolt vigyorogva Gergő, és sebesen ugrálni kezdett Sebestyén ütlegei elől                                                        
– Ezt még meg bánod! – rikoltozott Rebeka.
– De meg ám! – tette hozzá Sebestyén miközben csorgott róla az izzadság.
– Mi van Sebestyén, miért sírsz? Azért mert egész nap kapálnod kellet? – Gúnyolódott Gergő a fürdőszobakukucskáló-lyukján kukucskálva.
– Megöllek! – toporzékolt Sebestyén
– Tegyél úgy, mintha nem hallanád. – tanácsolta súgva Rebeka
– Vagy azért mert megcsípett egy bolha? – Kuncogott Gergő
– Ti egyébként olvastátok az Egri Csillagokat? – kérdezte Hanna Lilitől. – mert akkor játszhatnánk olyat, hogy Gergő a Bornemissza Gergő és akkor elrendezzük a szereplőket valahogyan
– Én Dobó István vagyok stopi-stop! – mondta Sebestyén és üvölteni kezdett – Vigyázz, kész, tűz, rajt! Durr.
– Dobó nem ilyen! – mondta Gergő
– Te vagy Hegedűs hadnagy úgyhogy te menj a bitófára, és nem játszhatsz, mert nem élsz csak a pokolba. – mondta Gergő
– Én Dobó István vagyok, NEM MEG MONDTAM?!
– De nem ilyen Dobó, NEM MEG MONDTAM?!
– Ne veszekedjetek, jön a torta! Hozzátok az ajándékokat! – Jelentette be ellent nem tűrő hangon Nyulasyné
– Te mit adsz ajándéknak? – kérdezte Enikő
– Egy mesét!
– Persze mindjárt kikürtöljük a születésnaposnak, hogy mi lesz az ajándék! – gúnyolódott Sebestyén.
– Jön a torta! – Tapsolt türelmetlenül Nyulasyné – olyan lassúak vagytok, mint a csigák egy-kettő! Mire vártok?
– Hozzátok az ajándékokat! – mondta Pál is.
– Jó, jó megyünk már! – pattogtak fel a gyerekek még Gergő is kijött a fürdőből.
– De a mi ajándékunkat nem lehet hozni! – válaszolta Hanna szemtelenül. Aztán bementek az ebédlőbe hogy átadják az ajándékukat Lili egy mesét adott, aminek Andrea hangosan felolvasta egy darabját – „Kabóca a mindig jókedvű manó éppen nekilátott fütyörészve heherészve a testvérével, Bodobáccsal mosogatni, amikor kopogtak. – Ki lehet az? – zsörtölődött Vargánya mérgesen (ugyanis Vargánya mindig mérges volt). – még csak hét óra van! Nem gyülekezhetnek a boszorkányok, mer’ a boszorkány-tanács nyolckor kezdődik, NYOLCKOR KEZDŐDIK! Nyolckor! – Tajtékzott Vargánya. És így nem vette észre, hogy a háta mögött a manók majdnem leverik a mosogató-tálat az elfojtott kacagástól. Mert a két csintalan manó egy vékony átlátszó kötelet kötött a kopogtatóra a kötél másik vége ugyan hol kallódhatott? Ha máshol nem, akkor a kezükre kötve, amikor meghallották, hogy a boszorkány hogy zsörtölődik a (hangtalan) kacagástól egyre jobban rázkódott a kötél és úgy hallatszott mintha az illető egyre türelmetlenebben kopogtatna. Ekkor furcsa dolog történt Kabóca és Bodobács keze megrándult és abban a pillanatban a barlang moha-szőnyeges padlójára estek a következő pillanatban a mosogató-tál nagy dübörgéssel zuhant a nyakukba. Úgy történt ez a tragédia, hogy amikor Vargánya kisietett, hogy megnézze, hogy ki zavarja, észrevette, hogy a kopogtatóra egy kötél van csomózva, ami bevezet a házba – csak nem a manók? – gondolta és mérgében nagyot rántott a kötélen” – Lili te egy vérbeli író vagy! Köszönöm!
– Szívesen! – mondta Lili. Aztán Sebestyén következett ő egy íj-szettet adott aztán a felnőttek jöttek Pál könyvet (A Rab Rábyt) Nyulasyné edényeket adott és végül Károly (Nyulasy) Ő meg gitárt adott.
Torta után Hanna és Gergő elvezette a többieket (Nyulasyné, Károlyt, Andreát, Lilit, Rebekát, Sebestyént, Pált és Enikőt) a szobájukba, aminek az ajtaja előtt már nem volt ott a szekrény csak a lepedő a WWW? EGH? Felirattal aztán beléptek a szobába a Francia-emeleteságy alatti rész el volt takarva. Hanna és Gergő egyből bementek a takart részbe
– A kanapéra üljetek le! – szólt ki Hanna. A többiek leültek. Elkezdődött az előadás az Ida, Peti és Picurit játszották el a mi történt a mamával-t, és amikor eljutottak ahhoz a részhez, hogy ruhát válogatnak akkor nem baba-ruhák voltak, hanem egyetlenegy pléd egy cipő meg egy bő Barbie póló. Az előadás jó volt utána pedig megették a maradék tortát aztán elmentek játszani/beszélgetni. A nap jól telt aztán olyan 9 óra körül elmentek Nyulasyék végül már este volt így kénytelen-kelletlen lefeküdtek, de aztán még sokat beszélgettek.

                            Vége

Életképek

Január. Azt gondoltam sokáig, hogy ez az a hónap, amit szívesen kitörölnék a naptárból. Üres, hideg, sötét, a tavasz még messze, a nyár emlékei már megfakultak. Aztán abban az évben, amikor a kontinentális januárt kitöröltem a naptárból (ti. felváltottam egy mediterrán januárra), akkor jöttem rá, hogy a januárra igenis szükségem van. Hibernálom magam egy székbe és szellemileg töltődök, célokat tűzök ki magam elé, évértékelek. Ezt más hónapban már nem tudom megtenni. Abban az évben, amikor ez kimaradt, tavasszal úgy éreztem, mintha a hozzávalók beszerzése nélkül kezdtem volna főzni.

Most is erre próbálom emlékeztetni magam. A gyerekek is hely és lehetőség hiányában, a lakásba szorulva inkább szellemi tevékenységekben merülnek el. Így van ez minden évben. Ilyenkor rengeteget olvasnak, interneteznek, és sokkal nyitottabbak arra, hogy segítsenek a házimunkában 🙂 Az esti sötétséget kihasználva olykor már filmeket is nézünk projektorral kivetítve… igazi házimozi, és persze megvannak az elmaradhatatlan felolvasások, ami az érdeklődési körök különbözősége miatt már több szinten folyik és a lányok is besegítenek.

 

Mi – az apjukkal – pedig társultunk. Közös üzleti tervet dolgoztunk ki és megírtam életem első mobil applikációját, ami egy CNC programozási szintfelmérő teszt. És ez még csak a kezdet… 🙂 Ráéreztünk, hogy ha összedobjuk a tudást és a munkát, sokkal hatékonyabbak vagyunk, mintha individuális sikereket hajszolnánk.

Nosztalgia 2. – avagy egy hónap Spanyolországban

Olyan hihetetlen, hogy 2 évvel ez előtt ilyentájt érkeztünk meg a valenciai tengerpartra… mintha egy élet telt volna ez azóta…

Szokásom volt nekem gimis korom óta, hogy képzeletben utazok. Akkor, egyik évben az iskolaigazgató szeptemberben azt ígérte, hogy márciusban mehetek Amerikába. Apám össze is szedte rá a pénzt, aztán januárban várt a pofáraesés, hogy én mégsem mehetek. Indokolni nem indokolták. Totál szétcsúsztam, napokig, ha nem hetekig bőgtem… és évtizedekig visszatérő álmom volt, hogy elindulok repülővel valahová, de az nem száll fel, vagy már eleve lekésem, vagy nem ott száll le, ahol kellene. Akkor kezdtem ezt a játékot, hogy kinéztem a térképen egy helyet és elképzeltem, hogy oda utazok. Fényképeket gyűjtöttem, amik azon a környéken készültek, és tanultam az adott ország nyelvét (vagy legalábbis beleszagoltam). Amikor az internet már elterjedtebb lett, az elsőszámú előnyeként azt éltem meg, hogy ezek a virtuális utazásaim még profibbak. Csodaként kezeltem a szörfözést… voltam sokat pl. Mauritániában, Ausztráliában és Spanyolországban. Ez a három volt a fő kedvencem. Amikor felfedeztem a Google utcaképet, az Airbnb-t és a sok-sok youtube videot, akkor már szinte teljesen megszerveztem egy-egy ilyen elképzelt utazást. Még szállást is kerestem hozzá, és konkrét programokkal készültem. Ez amolyan szórakozás  volt a gyerekek alvásidejében.

Egy szép napon aztán, amikor épp a valenciai környéket pásztáztam és elképzeltem, hogy a telet ott töltjük, a férjem fejében sorba álltak a gondolatok és megkérdezte:

-Miért nem foglalod le tényleg azt a szállást?

-Mert ez csak egy játék.

-És mi lenne, ha nem játék lenne többé?

-Ne szórakozz, nincs nekünk arra pénzünk!

-Tényleg? Csak ez az oka?

-Ne hülyülj, majd pont erre költenénk azt a kis megtakarított pénzünket!

-Mire, ha nem erre???

Végül is, tényleg, mire is? Van házunk, van autónk… és van egy régóta dédelgetett álmom. Na igen, de férjnek dolgozni kell. Ennek ellenére erősködött, hogy foglaljam le. De én… jöttek a kifogások:  nem tudok addig elvezetni, ha repülővel megyünk, akkor meg hogyan közlekedünk majd ott? Férj nem tágított. Foglaljam csak le, majd ő elvisz autóval és hazajön repülővel, és a hónap végén visszajön értünk. Addig-addig mondta, míg rákattintottam a foglalásra. Totál tébolyultnak éreztem magam. Volt még 3 hónap az indulásig. Valamikor 1 hónappal az esemény előtt realizálódott, hogy ez nem vicc. Hogy elmegyek, és ottmaradok 4 gyerekkel egy vadidegen országban 2300km-re az otthonomtól, úgy hogy csak értem, de nem beszélem a spanyolt. És mi lesz, ha elvétem az autópályánál a lehajtót, és mi lesz, ha kifogy a gáz (egyáltalán hogy fogok tankolni???), és mi lesz, ha elromlik az autó, ha beteg lesz valamelyik gyerek, ha ellopják a pénzem??? Jeges rémültet kerített hatalmába. Azonnal vissza akartam csinálni mindent, de már nem lehetett. Alea iacta est.

Közben bejött ugye Brüsszel, amiről már írtam, aztán megérkeztünk Spanyolországba december 30-án. Meleg, napsütés, tenger. Az erkély a tengerre nézett. Másodikán elbúcsúztunk apától, és megkezdődött az én bátor életem. Persze semmi sem úgy indult, ahogy azt gondolná a kedves olvasó a képek alapján… Merthogy a 8 lehajtós spanyol körforgalmak, a gáztankolástól való rettegésem (a tudat, hogy 200 bar nyomás…. :O… és Magyarországon halandó nem is nyúlhat hozzá) és egyéb putypuruttyaim miatt első körön letettem róla, hogy én bárhová is elmerészkedjek autóval. Épp csak elvittem férjet a vonathoz, oszt annyi. De nem, a Jóistennek gondja volt rám. Az egyetlen kommunikációs eszközöm – a 10 éves laptopom – behalt. Már másnap. Se spanyol szótár, se térkép, se kommunikációs lehetőség. A kétségbeesésemtől a 2 éves Regő lázasodott be. Még mondja valaki, hogy a gyerek betegsége nem a szülőtől ered. Férj kiadta az utasítást, menjek be a legközelebbi városba (ajajaj) és vegyek egy táblagépet. Net nélkül nem maradhatok. Hát hja… csak… OK, beláttam, hogy ha kajáért kellene autóba ülnöm, inkább ennék mandarint az elkövetkezendő egy hónapban (ez egy mandarin termelő hely volt és éppen szezonban 😛 ), de a net az más. Összeszedtem minden bátorságom, bepakoltam a gyerekeket az autóba és irány Castellón de Plana. Media M****, mi más. Szerencsére találtam egy angolul tudó eladót. Hosszas huza-vona után végül csak akadt egy megfelelő gép. Megvettem, hazavittem. Túléltük az autózást. Huh. Jó volt a tablet, Skypeoltunk apával. Gyereknek azonnal lement a láza. Másnap a gép nem indul. Kivert a víz. De akkor izzadtam csak le igazán, amikor férj közölte, hogy vissza kell vinnem a garancia miatt. Hö? Hogy megint autó, és megint vezetés? Ja, ja. Ok, gyerekek újra be az autóba, irány vissza. Autópálya föl, autópálya le, autópálya föl, autópálya le. Megy ez. A szervíznél persze nem tudott senki angolul. Tudni kell, hogy nagy szerencsém volt előző nap, mer Spanyolországban előbb beszél valaki franciául vagy németül, mint angolul. Nagy ritka az angol tudás. Hogy a fenébe magyarázzam meg, hogy… “No trabaja” OK, megértette. Nyomkodta még egy darabig, aztán kicserélték. Hazafelé már rutinosan mentem. És mire hazaértem, megállapítottam, hogy nem is olyan ördöngős dolog ez az idegenben való autókázás. Hát így esett, hogy másnaptól kirándulni jártunk. Autóval.

Boldog, bátorságban gazdag új évet kívánok mindenkinek!

 

Túlélőtúra

Ha azt mondanám, hogy ezt így terveztem, pont így akartam, mert * és ide nagy elméleteket sorakoztatnék fel önfenntartásról, szeretetről, a föld kizsigereléséről és a kalandokról * , akkor még híres is lehetnék. De őszinte akarok lenni: baromira nem így terveztem.

Tavaly ilyenkor született meg a döntés, hogy lelépünk. Azt kértem, hogy legalább egy viskót találjunk, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg nem lesz valahogy. Lehessen állatom és kertem, hogy ne haljunk éhen, a többi nem számít. Hát pontosan ezt kaptam. Se többet, se kevesebbet. Örültem, hogy a kicsi babával nem kell tovább cígelődni, örültem a kertnek, örültem az idő közben kialakított konyhának és benne a folyóvíznek, és örültem a komfort nélküli két szobácskánknak is. Hála érte!

Aztán ősszel jöttek a nehézségek. A bivalyok, a sár (ami minden képzeletemet felülmúlta), a konyha takaríthatatlansága és hidegsége. Nyári konyha lévén képtelenség felfűteni. Nagyon okosan megcsinálták, hogy még a sparhelt is csak a platnin adja le a hőt, a búbost meg beépítették, hogy a felesleges  meleg a kéményen keresztül távozzon és véletlen se a konyha tere felé. A héten már kabátban sem volt kényelmes a konyhában tartózkodni, így hát visszaléptünk egyet a fejlődési létránkon, és visszaköltöztettük a konyhát a szobába. Nehéz volt elfogadnom. Nagyon nehéz. Kínlódtam, hadakoztam önmagammal és sötét felhőket festettem a téli időszak fölé. Ellenálltam az elkerülhetetlennek. Húztam az időt, miközben majd’ szétfagytam odalent. Aztán a karácsony közeledte meggyőzött, hogy vagy csinálom, vagy még a karácsony is szar lesz. Ahogy elkezdtem pakolni, újabb és újabb ötleteim lettek, hogy hogyan lenne a legjobb. Réka is csatlakozott az ötleteléshez és a kivitelezéshez. Az egyik szoba lett így sarkonként: a lányok hálószobája, a konyha az ebédlő és az előszoba, a másik szoba pedig a fürdő, a hálószoba, dolgozószoba és a nappali. Van egy harmadik – alkalmanként fűtött – helység, amit nevezzünk műhelynek. Ide Milán készített egy alomszéket, hogy a WC-zés se legyen akkora probléma. El se hinnétek, hogy milyen jó lett! Sikerült elkerülni a zsúfoltságot (itt jól jött a minimalista szemlélet és Konmari), ugyanakkor mindennek megvan a helye, van élettér és legfőképp van MELEG 🙂 Ahogy elkezdtünk így élni, úgy egyre több előnyét láttam meg. Nem kell délelőttökre elvonulnom egyedül, hogy főzzek, ehetünk ezután újra együtt, a vacsora nem tortúra, sokkal tudatosabb vagyok a konyhai eszközhasználatot és főzést illetően, nem csinálok felesleges szennyest, nem használok felesleges vizet, lehet és könnyebben lehet tisztaságot tartani, Göncöl is ott lehet velünk mindig és a kapcsolatunk is sokkal szorosabb a gyerekekkel…stb. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a héten Milán járt odahaza és elhozott egy két apróságot, ami a kényelmünket szolgálja… pl. egy polcos szekrényt, függönyöket, szőnyegeket, ágytakarókat, (ja és könyveket 😛 ).

Sokat segített az elfogadásban az a gondolat, hogy fogjam fel ezt egy túlélőtúrának. Tudjátok, amikor kötélen másznak, sárban csúsznak, vízben gázolnak a katonák… Mert ha így állok hozzá, akkor nem egy szörnyűségnek, pusztán egy megoldandó problémának látom ezt az egészet. Bejött. Élveztem az átrendezést, és nagyon elégedett vagyok az eredménnyel. Kaptunk egy barátságos, élhető teret, ami rávilágít arra, hogy az öregeknél miért volt rend és patikatisztaság, arra, hogy miért fontos a szigorú, következetes rendszer, az előre gondolkodás és a szervezés. Mert apróságokon múlik, hogy van-e mosogatóvíz, amikor szükség van rá, vagy van-e tűz, ha főzni akarok, van-e tiszta bögre, ha inni akarok és van-e hely az asztalon, ha dolgozni akarok. Most már hiszem, hogy jó lesz. Kibírjuk, túléljük, sőt gazdagabbak leszünk a tél végére.

Ádott, boldog karácsonyt mindenkinek!

( Ha valakit érdekelnek a technikai részletek, akkor itt készül egy saját oldal, ahová igyekszünk naplózni a tapasztalatainkat kályhaépítéssel, kerttel, önfenntartással miegyébbel kapcsolatosan.)

Karácsonyi készülődés

Nagyon szeretek mások szokásairól olvasni, mert mindig találok köztük inspirálót. Gondoltam, én is írok róla, mi folyik nálunk ilyentájt. Pontosan 4 évvel ez előtt fordult egy nagyot a hozzáállásom a karácsonyhoz. Eleinte – hozott minta alapján – a karácsony inkább a külsőségekben nyilvánult meg. Legyen minden pöpec, csilli-villi, aztán a kaja 5 fogásos 10 féle sütivel… és a többi… Nem mondom, hogy megutáltam a karácsonyt, mint sokan, mert azért még mindig ott volt az a bensőséges varázsa, de az oda vezető út nem volt sétagalopp. Mígnem 4 éve 8 hónapos pocakosként esélytelen volt a korábbi móka. Az a szakasz nálam már a túlélésért megy.

Idézet a 2013.12.22-i blogbejegyzésemből:

Ramatyul állok a készülődéssel. Részben azért mert többet akarok, mint amit bírok, részben meg azért mert elszórakoztuk a gyerekekkel az időt. Felolvastunk, Atlaszt nézegettünk, karácsonyi díszeket festettünk, és dumáltunk, mert mindenre kíváncsiak, ami csak a világon létezik. Adott volt tehát egy adventet ellébecoló családi összhang, amibe 20-án még apa is betársult, akivel a lányok által kitalált betűjátékot játszanak, ha csak tehetik. Reggeli után még akár egy órát az asztalnál maradnak és betűzgetnek. Apa meg lelkesen adja az kacifántosabbnál kacifántosabb feladványokat… az idő meg telik. Köszönöm Mártának a 18. adventi bejegyzésében megjelenő bibliai idézetet, amibe hirtelenjében én is bele tudtam kapaszkodni, hogy t.i talán én is a jó részt választottam, és talán ez nem olyan nagy baj 🙂

Na tegnap aztán a kétségbeesés kiült az arcomra is, mert realizálódni látszott a karácsony száguldó közeledte, és hogy még sehogy se állok. A lányok finom kis antennáikkal vették az adást, és hirtelen az én két kezemből 8 lett, meglepiből feltakarítottak a szobájukban, a fürdőben, az előszobában, segítettek apának fát hordani, becsomagolták a szaloncukrokat és mindezt csak egy elkeseredő pillantásom hatására. Egységnek érzem magunkat.  :)”

Majd 2013. 12.24-én levontam a következtetéseket:

“Végül is elkészültem, magam sem értem, hogyan.

Sokszor hallottam már sokgyerekesektől, hogy minél több gyerek született, annál jobban álltak. Ezt egyébként szerény számú családom példáján is megtapasztaltam, de ez még lehet véletlen is.

Most valami hasonlót érzek, amikor arra gondolok, hogy tavaly egy héttel karácsony előtt már “Ne zavarj!” üzemmódban működtem, és 24-e délutánján még úgy nézett ki a dolog, hogy a hirtelen betoppant vendéget egy szelet sütivel se tudtam megkínálni, mert nem volt rajta máz, vagy épp sült… Szóval ramatyul álltam, pedig akkor még az ajándékok zömét is vásároltam, és nem kézzel készítettem, mint most.

Most meg “ellébecoltam” az elmúlt hetet, a lányoknak felolvastam, atlaszt nézegettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk és teltek múltak a napok látványos haladás nélkül, de nagyon jól érzete magát mindenki, a gyerekek a karácsonyvárást (napok számolását) is elfelejtették, mert úgy érezték, ez már jó, nincs mit várni. Apa játszik, anya türelmes és együtt van mindenki. És mindennek dacára készen vagyok… ma még felvarrtam egy fél kezet, meg egy fél lábat, bekevertem a tökgolyónak valót (kókuszgolyó szerűség), amit a lányok lefoglalása végett készítettem elő délutánra, és már csak pár simítás van hátra… Megint eszembe jut az “ég madarai” példa… Máskor se kell hajtani, elképzelt ideákat követni, 100 féle fura nevű ételt készíteni, fényesre vikszolni minden padlót és fáradtan rogyni a karácsonyfa mellé, hogy “Most már aztán had pihenjek, hagyjatok békén!” hanem engedni kell, hogy bár tökéletlenül, de ők is segítsenek (és ne csináljam utánuk újra), elégedjek meg kevesebb étellel, kevesebb külsőséggel, és inkább csak érezzem jól magam. Lazítsunk emberek… így talán sokkal többet viszünk magunkkal a sivár januárba :)”

Azóta minden karácsonykor ezt követjük. És azóta elkerül az idegbaj és fura módon mégis minden pengén szokott állni, jó kaja szokott lenni, a hangulat pedig úgy hiszem emelkedettebb, mint azelőtt. Valahogy minden csak úgy LESZ… akarás nélkül.

 

A császárnak, ami a császáré

Tegnap – úgy gondolom – a csúcspontjához érkeztünk a jogosítvány ügyletemnek. Nem tudom, lehet-e még ezt fokozni, de már így is kiváló hangulatom lett.

Tudni kell, hogy 20 évet megélt jogsim – mikor máskor – most jár le. Elég nagy fejtörést okoz ez, amióta csak az ügyfélkapu elküldte róla a mailt. Először gondolkodtam hazamenetelben, de ezt végül elvetettük, mert azt a fülest kaptuk, hogy meg lehet oldani itt is. De milyen áron? Már kétszer utaztunk emiatt Csíkszeredába, több tucat telefont bonyolítottunk, Milán csiszolgathatta az ingoványos román tudását rendesen. Le kell szögeznem, hogy mindenki kedves és segítőkész, mind a románok, mind a magyarok. Itt hivatali időn túl is fogadnak, ha negyed órával később esel be és ha nem stimmel valami, még a román rendőr is elsikamikálja, hogy jó legyen. 😀 Szóval azt érzem, a hivatali gépezet forog, de a csavarjai EMBEREK. Ez új tapasztalat.

Na a lényeg, hogy elérkezett a rettegett orvosi vizsgálat. Minden zsigerem berzenkedett ellene. Mióta eljöttünk otthonról, először éreztem gyomorideget. Főleg, amikor megtudtam, hogy 7 orvos kell végigvizsgáljon azért, hogy meglegyen a papírom. Háziorvos, belgyógyász, sebész/ortopéd, szem, fül/orr/gége, pszichiáter, neurológus. Itt magánkézbe is kiadják, hogy elvégezzék ezeket a vizsgálatokat, így jutottunk egy orvosi centrumba. Magyarországon is voltam pár ilyen centrumban, nagy tágas váróterem, patikatisztaság, bőrfotelek, hatalmas LCD TV unaloműzőnek, a legfrissebb színes magazinok, csúcstechnológiás gépek. Na ez nem ez a kategória volt. Amikor beléptem egyből a 6 négyzetméteres “váróteremben” találtam magam, ahol – majd hátast dobtam – én voltam pontosan a 16. azaz tizenhatodik páciens. A többiek is mind arra vártak, amire én. Egy zöldruhás “angyal” egy seprűnyéllel bökdösött el minket a faltól, mert hogy az ma reggel volt festve. A 6 négyzetméter így még szűkebbé vált tizenhatunk számára. Nagy sokára kijött az “őrmester”, a fő asszisztens és ismertette a jogainkat. Itt kérem szépen úgy működik, hogy hiába van kint a táblán, hogy déltől háromig van jogsiügy, aki most itt van, annak van esélye, a többieknek már nincs, ugyanis jön az első doki, végez, elmegy, jön a második, végez, elmegy, és így tovább. Bántam, hogy nem ebédeltem előtte, ki gondolta volna, hogy a fiúknak is sátrat kell verni a parkolóban??? Kezdtünk felengedni egymás irányába a többi várakozóval, mert nyilvánvalóvá vált, hogy egy kellemes délutánt fogunk együtt tölteni (vagy kellemetlent, ha úgy állunk hozzá.). Szerencsére az első orvos hamar megérkezett. Bement és meglepő gyorsasággal hívogatta be az egyéneket. Gyanús lett. Amikor én is beléptem egy székre mutattak, előszedett egy zsebnaptár méretű színfelismerő füzetet, és szó nélkül elémtolta. “Huszonhét, kilencvenhat…” Már is csapódott be a füzet. Takarjam le az egyik szemem és olvassam… “Hetven…ööö” Jó, másik! “Huszon…ööö” Köszönöm, végeztünk.

Nem túlzok, ez pontosan így történt! Kiküldtek. Mosolyra húzódott a szám. Ez mókás lesz így. Azt hiszem, a többiek jókedvén is alakítottam. Ők ugye itt élnek, ezt megszokták, és nem látják benne a komikumot. De a nevetés ragadós és elkezdték vizsgálni az én szememmel, az idegen szemével, hogy mibe keveredtünk.

Következő pszichiáter. Ti ott, Magyarországon el tudjátok képzelni, hogy egy pszichiátriai vizsgálaton tizedmagatokkal kell részt vegyetek. Jelzem, megintcsak nem túlzok, 10, azaz tíz embert hívtak be a parányi rendelőbe, az őrmester a sor elejére rá is kiáltott, hogy húzódjanak beljebb, mert nem fér a vége. Beálltunk hát egy kacskaringózó sorba a fal mentére, szembe velünk a pszichiáter. Nem bírtam a vigyort letörölni a képemről, azt hittem még mindig, hogy ez egy vicc. Nem volt az. “Volt valakinek a családjában elmebeteg?” Bizonytalanul ingó fejeket láttam magam körül. Én nem adtam választ. “Volt valakinek pszichiátriai kezelése, esetleg szedett pszichotikumot?” Megint bamba fejcsóválás, én csak a röhögésem próbáltam visszafojtani, választ megint nem adtam. “Jó, akkor most csukják be a szemüket, és nyújtsák előre a karjukat. Jó. Készen vagyunk.”

Kivonultunk. Pszichiáter kipipálva. Kerüljön csomó a nyelvemre, ha ez nem pontosan így történt… Én se hinném, ha ti mesélnétek.

Kezdett hát felengedni az orvosokkal szembeni ellenállásom. EZEK nem AZOK az orvosok, akiket én ismertem meg.

A csapatépítésben is erősek a helyiek. A kint várakozó banda egyre emelkedettebb hangulatban ismerkedett a többi gondolataival. Az Őrmester gondoskodott arról is, hogy egymás nevét is megtanuljuk, mert néha utánunk küldte a pecsételős fecnikupacot, és azt valakinek ki kellett osztani. A végére tényleg név szerint ismertem mindenkit. Egy ilyen beszedés-kiosztás után vettem észre, hogy a sebész/ortopéd orvos stikába pecsételt. Nem kötekszem, biztos más dolga volt… 😀

A hallásvizsgálat is tízesével zajlott, de ehhez nyilván komoly szabályokat kellett lefektetni. A bevonulás közben nem nagyon tudtam odafigyelni a szabályokra, de úgy tűnt, más sem, ugyanis egy fiatalember miután végzett, megkérdezte, hogy akkor ő most kimehet-e, durván rádörrent az asszisztens, hogy “Megmondtam, hogy együtt jöttek, együtt mennek!” Tisztasor. Fulladoztam a nevetéstől. Nem különben, amikor a hallásvizsgálatomra sor került. Megtépegette a fülemet, megrángatta a tokámat (nem volt valami óvatos) és közben belesúgta a fülembe, hogy 9-11. Ezt mikor visszamondtam, készen is voltunk. Most komolyan, lehet ezt bírni komoly képpel???

A neurológus egyesével vizsgált, nyomta is a begyét az Őrmesternek, mert a folyamat közben egyszer kidörrent az ajtón, hogy “Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? A következő már a kilincsen tartsa a kezét, ne vesztegessük a drága időt!”  Neurológiai vizsgálat: csukott szem, egyik láb, másik láb, szem kinyit, fogjam meg az orrom. Kész. Megállapítottam, hogy ő volt a leglelkiismeretesebb. Fiatal még.

A belgyógyászra kicsit sokat kellett várni. A sokat nyilván viszonylagosan értem… Itt egyetlen doki sem töltött eddig negyed óránál többet… amiben a papírmunka is benne volt… és megvizsgáltak 16 embert!!! Nos, a belgyógyász – aki  Für Anikó fiatal kivitelére emlékeztetett – kicsit szétszórt volt. Az egész vizsgálat egy vérnyomásmérésból állt…. volna. Kettesével hívott be és egyszemélyben végezte párhuzamosan két ember vérnyomásának megmérését. Nem csalódtam az eszközökbe, azok ugyanis beszartak, mire én sorra kerültem, és sem a sorstárs úriembernek, sem nekem nem akarták kiadni az értéket. Akkor remegő kezekkel előkotort a doktornő a szekrény aljából egy rongyos mandzsettás analóg masinát, ami úgy felpumpálta a karom, hogy percekig zsibbadt volt még a vizsgálat után is. Ez az eszköz se volt a helyzet magaslatán, no meg a doktornő memóriája is megrogyott így a sor végére, mert egészen más értéket mondott nekem, mint amit a papírhoz érkezésekor leírt.  Egyéb kérdése nem volt.

Végeztünk. A kabátomat egyetlen egyszer kellett levenni az egész folyamat közben, történetesen mikor vérnyomást mértek. Én meg még attól féltem, hogy 7 orvos végig fog tapizni! Komikus.

Megállapításra került, hogy mindenki makkegészséges, 16 ember mindenféle korosztályból, és senkinek semmi baja. Jó hely ez a Románia! 😀 Az Őrmesterünk a papírkiadáskor még sok szerencsét kívánt a jogsihoz. Hát így legyen szerencsém mindenhol!

Azt hiszem, külföldi szemmel Magyarország is pontosan ilyen komikus. Például a várandósgondozás… csak mi már megszoktuk, ezért nem nevetünk 😀

Kivonat

Annyi mindenről akartam írni mostanság, de valahogy sose volt alkalmas az idő. Most se az, de már nem húzhatom tovább, különben nem teljesítem a vállalásomat.

Nekem egyébként akkor megy az írás, ha jön a gondolat, aztán azonnal rávetem magam a gépre és leírom. Abból sülnek ki a legjobb dolgok. A hét folyamán legalább hatszor jártam úgy, hogy jött az ihlet és akadályoztatva voltam. Belémrekedt. Ezeknek a bennemragadt gondolatoknak a morzsáiból kivonatolok ebben a posztban, lesz, amilyen lesz.

Amint beköszöntött az esős idő, és bevackoltuk magunkat a lakásba, eluralkodott rajtunk a szellemi munka. Réka a németezése mellett az Excel táblázat kezelésében igyekezett elmélyülni, rácuppant Jane Austen-ra, és Lucy M. Montgomeryre, pihenőidejében pedig tovább futtatta a hulladékprojektjét, koszorúkat készített szénából és rongyokból.

Hajna kesztyűt köt még mindig. Kicsit meggyűlt a baja, mert hogy hogy nem, a belsejét kötötte eddig… visszafelé. Régóta kötök, de ilyet még nem láttam.

Ő az, akit a leginkább érdekel a környezete… úgyhogy rögtönzött kémiaórát tartottunk a lilakáposztával… beszélgettünk az égésről, a füstről, oxigénről, széndioxidról, jégről, csapadékokról…stb. Enéhvel rendszeresen Románia közigazgatási és domborzati fali térképeit vizsgálják és feladatokat adnak egymásnak.

Aztán egyik nap, amíg mi Csíkban voltunk, kidekorálta az ablakokat. Ő készítette egyébként az adventi naptár csipeszeire is a képeket.

Enéh vadul angolozik a Duolingot kombinálja az ANKIval. Amikor bizonyos okok miatt mondtam neki, hogy lehet, hogy elveszti a szériáját (ez az a szám, hogy hány napig csinálta folyamatosan), azt mondta, őt ez nem érdekli, ő angolul akar megtanulni, nem Lingot-okat gyűjt.  Ő kezdeményezte az Excel táblázat iránti érdeklődést, mert napirendet akart magának készíteni.  Ezen kívül  Mary Poppinsról olvasott mostanság több részt, továbbá ő  a fő motorja az adventi naptár feladatainak, ahol volt már szaloncukor-, majd pedig papírhópihe készítés. A másik, ami még napi szinten foglalkoztatja, az a nyújtás. Angolspárga a cél.

A  fiúk is napról napra fejlődnek. Regőnek kezd felismerhetővé válni az emberábrázolása, egyre többet mondókázik, Göncöl pedig elkezdett JÁRNI. Végre, végre! 🙂

 

A cserépkályha királyul szuperál, azóta nemhogy nem fázunk, de állandóan vetkőzünk lefelé.

A múlt hét végén egy veszteség ért minket, amikor is meghalt az a bácsika, akitől Milán a nyár folyamán a méhészkedést tanulta. Igazi jó ember volt, azóta is nehezen emésztjük az elvesztését.

Hát nagy vonalakban ez van velünk most.

Rút kiskacsa

Mindig is szerettem a rút kiskacsa típusú történeteket, ahol végül, (de csak végül!!!) kiderül, hogy a főhős mégsem csúnya, mégsem buta, mégsem szegény, mégsem hazug…stb. csak a külvilág számára tűnik úgy átmenetileg. Maga A rút kiskacsa történetében az nem tetszik, hogy maga a “kiskacsa” nem tudja, hogy mi az igazság. Az én kedvenc történeteimben viszont a főhősök pontosan tudják, hogy igazságtalan kődobálás éri őket, valami miatt mégsem fedik/fedhetik fel magukat. Pici koromtól ezek a mesék vonzottak és nagyobbacskaként is ilyen könyvekhez vonzódtam. Azt hiszem, az életemben én is sokszor kerültem hasonló helyzetbe… amikor el kellett viseljem az előítéleteket, holott biztosan tudtam, hogy hová haladok, mit miért csinálok, tudtam, hogy jó úton vagyok, a külvilág viszont egy  átmeneti stádium, egy bepillantás alapján ítélt.

Most is belekerültünk egy ilyen helyzetbe. Nem tagadom, nekünk is nagyon nehéz, még úgyis, hogy biztosan tudjuk, vége lesz egyszer. Az erőnket és a kitartásunkat teszi próbára.

IMG_20171122_092020Például ez itt a konyhába vezető “út”. Komfort, tisztaság, kényelem zéró.  A fürdőszoba hiányát szinte már megszoktuk (ha nincs fosós-hányós vírus :P), de ezt a sarat nem tudom, meg lehet-e szokni. Ezen minden nap legalább kétszer átgázol huszonpár bivaly, tehát nincs esély ösvényt csinálni. Már a budira is csak kapaszkodva tudunk eljárni, mert csúszik a kő, mint a veszedelem.

Az első pár napon, amikor ezzel szembesültünk, akkor igencsak kiborult mindenki. A kislányok gereblyéztek, a nagylány kapával szedte le a lépcsőfokokról a sarat, hogy legalább azok ne csússzanak. De minden és mindenünk mocskos lett. Egyetlen ma kapható bolti lábtörlő sem veheti fel ezzel a küzdelmet.

Szerencsére fázni nem fázunk. Amikor panaszkodtunk, hogy lobog az ajtón befújó szélben a hajunk, a tulajdonosék vettek hőszigetelt nyílászárókat, ebből az ajtót még sebtiben, októberben kicserélte a férj. És épített a kedvemért egy hordozható cserépkályhát hulladékból 🙂

IMG_20171122_092056

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑