A császárnak, ami a császáré

Tegnap – úgy gondolom – a csúcspontjához érkeztünk a jogosítvány ügyletemnek. Nem tudom, lehet-e még ezt fokozni, de már így is kiváló hangulatom lett.

Tudni kell, hogy 20 évet megélt jogsim – mikor máskor – most jár le. Elég nagy fejtörést okoz ez, amióta csak az ügyfélkapu elküldte róla a mailt. Először gondolkodtam hazamenetelben, de ezt végül elvetettük, mert azt a fülest kaptuk, hogy meg lehet oldani itt is. De milyen áron? Már kétszer utaztunk emiatt Csíkszeredába, több tucat telefont bonyolítottunk, Milán csiszolgathatta az ingoványos román tudását rendesen. Le kell szögeznem, hogy mindenki kedves és segítőkész, mind a románok, mind a magyarok. Itt hivatali időn túl is fogadnak, ha negyed órával később esel be és ha nem stimmel valami, még a román rendőr is elsikamikálja, hogy jó legyen. 😀 Szóval azt érzem, a hivatali gépezet forog, de a csavarjai EMBEREK. Ez új tapasztalat.

Na a lényeg, hogy elérkezett a rettegett orvosi vizsgálat. Minden zsigerem berzenkedett ellene. Mióta eljöttünk otthonról, először éreztem gyomorideget. Főleg, amikor megtudtam, hogy 7 orvos kell végigvizsgáljon azért, hogy meglegyen a papírom. Háziorvos, belgyógyász, sebész/ortopéd, szem, fül/orr/gége, pszichiáter, neurológus. Itt magánkézbe is kiadják, hogy elvégezzék ezeket a vizsgálatokat, így jutottunk egy orvosi centrumba. Magyarországon is voltam pár ilyen centrumban, nagy tágas váróterem, patikatisztaság, bőrfotelek, hatalmas LCD TV unaloműzőnek, a legfrissebb színes magazinok, csúcstechnológiás gépek. Na ez nem ez a kategória volt. Amikor beléptem egyből a 6 négyzetméteres “váróteremben” találtam magam, ahol – majd hátast dobtam – én voltam pontosan a 16. azaz tizenhatodik páciens. A többiek is mind arra vártak, amire én. Egy zöldruhás “angyal” egy seprűnyéllel bökdösött el minket a faltól, mert hogy az ma reggel volt festve. A 6 négyzetméter így még szűkebbé vált tizenhatunk számára. Nagy sokára kijött az “őrmester”, a fő asszisztens és ismertette a jogainkat. Itt kérem szépen úgy működik, hogy hiába van kint a táblán, hogy déltől háromig van jogsiügy, aki most itt van, annak van esélye, a többieknek már nincs, ugyanis jön az első doki, végez, elmegy, jön a második, végez, elmegy, és így tovább. Bántam, hogy nem ebédeltem előtte, ki gondolta volna, hogy a fiúknak is sátrat kell verni a parkolóban??? Kezdtünk felengedni egymás irányába a többi várakozóval, mert nyilvánvalóvá vált, hogy egy kellemes délutánt fogunk együtt tölteni (vagy kellemetlent, ha úgy állunk hozzá.). Szerencsére az első orvos hamar megérkezett. Bement és meglepő gyorsasággal hívogatta be az egyéneket. Gyanús lett. Amikor én is beléptem egy székre mutattak, előszedett egy zsebnaptár méretű színfelismerő füzetet, és szó nélkül elémtolta. “Huszonhét, kilencvenhat…” Már is csapódott be a füzet. Takarjam le az egyik szemem és olvassam… “Hetven…ööö” Jó, másik! “Huszon…ööö” Köszönöm, végeztünk.

Nem túlzok, ez pontosan így történt! Kiküldtek. Mosolyra húzódott a szám. Ez mókás lesz így. Azt hiszem, a többiek jókedvén is alakítottam. Ők ugye itt élnek, ezt megszokták, és nem látják benne a komikumot. De a nevetés ragadós és elkezdték vizsgálni az én szememmel, az idegen szemével, hogy mibe keveredtünk.

Következő pszichiáter. Ti ott, Magyarországon el tudjátok képzelni, hogy egy pszichiátriai vizsgálaton tizedmagatokkal kell részt vegyetek. Jelzem, megintcsak nem túlzok, 10, azaz tíz embert hívtak be a parányi rendelőbe, az őrmester a sor elejére rá is kiáltott, hogy húzódjanak beljebb, mert nem fér a vége. Beálltunk hát egy kacskaringózó sorba a fal mentére, szembe velünk a pszichiáter. Nem bírtam a vigyort letörölni a képemről, azt hittem még mindig, hogy ez egy vicc. Nem volt az. “Volt valakinek a családjában elmebeteg?” Bizonytalanul ingó fejeket láttam magam körül. Én nem adtam választ. “Volt valakinek pszichiátriai kezelése, esetleg szedett pszichotikumot?” Megint bamba fejcsóválás, én csak a röhögésem próbáltam visszafojtani, választ megint nem adtam. “Jó, akkor most csukják be a szemüket, és nyújtsák előre a karjukat. Jó. Készen vagyunk.”

Kivonultunk. Pszichiáter kipipálva. Kerüljön csomó a nyelvemre, ha ez nem pontosan így történt… Én se hinném, ha ti mesélnétek.

Kezdett hát felengedni az orvosokkal szembeni ellenállásom. EZEK nem AZOK az orvosok, akiket én ismertem meg.

A csapatépítésben is erősek a helyiek. A kint várakozó banda egyre emelkedettebb hangulatban ismerkedett a többi gondolataival. Az Őrmester gondoskodott arról is, hogy egymás nevét is megtanuljuk, mert néha utánunk küldte a pecsételős fecnikupacot, és azt valakinek ki kellett osztani. A végére tényleg név szerint ismertem mindenkit. Egy ilyen beszedés-kiosztás után vettem észre, hogy a sebész/ortopéd orvos stikába pecsételt. Nem kötekszem, biztos más dolga volt… 😀

A hallásvizsgálat is tízesével zajlott, de ehhez nyilván komoly szabályokat kellett lefektetni. A bevonulás közben nem nagyon tudtam odafigyelni a szabályokra, de úgy tűnt, más sem, ugyanis egy fiatalember miután végzett, megkérdezte, hogy akkor ő most kimehet-e, durván rádörrent az asszisztens, hogy “Megmondtam, hogy együtt jöttek, együtt mennek!” Tisztasor. Fulladoztam a nevetéstől. Nem különben, amikor a hallásvizsgálatomra sor került. Megtépegette a fülemet, megrángatta a tokámat (nem volt valami óvatos) és közben belesúgta a fülembe, hogy 9-11. Ezt mikor visszamondtam, készen is voltunk. Most komolyan, lehet ezt bírni komoly képpel???

A neurológus egyesével vizsgált, nyomta is a begyét az Őrmesternek, mert a folyamat közben egyszer kidörrent az ajtón, hogy “Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? A következő már a kilincsen tartsa a kezét, ne vesztegessük a drága időt!”  Neurológiai vizsgálat: csukott szem, egyik láb, másik láb, szem kinyit, fogjam meg az orrom. Kész. Megállapítottam, hogy ő volt a leglelkiismeretesebb. Fiatal még.

A belgyógyászra kicsit sokat kellett várni. A sokat nyilván viszonylagosan értem… Itt egyetlen doki sem töltött eddig negyed óránál többet… amiben a papírmunka is benne volt… és megvizsgáltak 16 embert!!! Nos, a belgyógyász – aki  Für Anikó fiatal kivitelére emlékeztetett – kicsit szétszórt volt. Az egész vizsgálat egy vérnyomásmérésból állt…. volna. Kettesével hívott be és egyszemélyben végezte párhuzamosan két ember vérnyomásának megmérését. Nem csalódtam az eszközökbe, azok ugyanis beszartak, mire én sorra kerültem, és sem a sorstárs úriembernek, sem nekem nem akarták kiadni az értéket. Akkor remegő kezekkel előkotort a doktornő a szekrény aljából egy rongyos mandzsettás analóg masinát, ami úgy felpumpálta a karom, hogy percekig zsibbadt volt még a vizsgálat után is. Ez az eszköz se volt a helyzet magaslatán, no meg a doktornő memóriája is megrogyott így a sor végére, mert egészen más értéket mondott nekem, mint amit a papírhoz érkezésekor leírt.  Egyéb kérdése nem volt.

Végeztünk. A kabátomat egyetlen egyszer kellett levenni az egész folyamat közben, történetesen mikor vérnyomást mértek. Én meg még attól féltem, hogy 7 orvos végig fog tapizni! Komikus.

Megállapításra került, hogy mindenki makkegészséges, 16 ember mindenféle korosztályból, és senkinek semmi baja. Jó hely ez a Románia! 😀 Az Őrmesterünk a papírkiadáskor még sok szerencsét kívánt a jogsihoz. Hát így legyen szerencsém mindenhol!

Azt hiszem, külföldi szemmel Magyarország is pontosan ilyen komikus. Például a várandósgondozás… csak mi már megszoktuk, ezért nem nevetünk 😀

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: