Önelfogadás

 

 

A szomszéd néni kukkol. Iparilag csinálja az öreglány pedig nem nézné ki belőle az ember elsőre. Jellemzője, hogy botjával általában  csigalassan közlekedik. Általában, de nem mindig. Történt ugyanis egy párszor, hogy amikor ráköszöntem, villámgyorsan eltűnt a látótérből. Ez volt az, ami gyanús lett. Lassan rájöttem, hogy olyankor, amikor kukkol , akkor köszöntésre láthatatlanná válik. Amikor meg csak simán néz, akkor nyájasan visszaköszön.

by-looking-2082606_1280

Bevallom, nem túl szimpi szokás ez számomra… nem vagyok erre huzalozva.

Ma jöttem-mentem az udvaron a konyha és a ház között. Ő kint állt a háza előtt és nézett be az udvarunkra. Visszanéztem rá és dacosan összeszorítottam a számat. “Préselj már ki magadból egy jónapotot!” – nógattam saját magam, de nem ment. Elkezdtem kifogásokat keresni: azért nem köszönök, mert most honnan tudjam, hogy hogy áll épp hozzá. “Hülyeség, pontosan tudod, hogy most várja az üdvözlést!” Igen, de… megint egy sor mentegetőzés, és kifogásgyártás következett, hogy ne lépjen fel a kognitív disszonancia saját magam irányába. Végül lefejtettem a héjakat magamról, bevillant a reggel a fészbukon olvasott bölcsesség: “Nem azért kell kedvesnek lenni másokkal, mert azok kedvesek, hanem azért, mert ÉN az vagyok.” Megálltam az udvar közepén, visszabámultam rá és elfogadtam: azért nem köszönök, mert kajakra bunkó vagyok.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: