Változtatni nehéz

Most decemberben lesz 10 éve, hogy megvettük azt az alföldi tanyát, ahol le akartuk élni az életünket. Minden téglát úgy tettünk le, minden ecsetvonást úgy húztunk, minden fát úgy ültettünk, hogy azt hittük, ott öregszünk meg.

Mást dobott a gép. Amikor itt vagyunk, több, mint 500 km-re ettől a tanyától, és küzdök a gémeskúttal, a rókával vagy a szarlapátolással, akkor eszembe se jut, hogy van egy hely, ahol kényelmesebb lenne. Nem jut eszembe, mert nem érek rá ezen agyalni és mert annyi jót kapunk itt, amennyit ott soha. Ilyenkor nem cserélném a régmúltra. Ám, amikor pár napra hazalátogattunk, vörösre sírtam a szemeimet, a látványtól, hogy mi minden “hiányzik” nekem. A gyümölcsfáim roskadoztak a termés alatt, a jó kis komposztos konyhakertem gazosan árválkodott a megművelt földek közepén, a fürdőkád meleg vízzel telve hívogatott és a WC is azonnal elnyelte, amit el kellett nyelnie…

railway-1483457_1280

De most komolyan! Mondhatom én azt, hogy mindez hiányzik nekem, ha 2 hónapig eszembe se jutott? Amikor távol vagyok, simán eladnám az egészet..  de amikor hazamegyek… amikor hazamegyek, semmi pénzért meg nem válnék tőle…

Gondolom ezért nehéz váltani, változtatni, feladni az addigi életet… mert amikor dönteni kell arról, hogy feladod akkor még mindaz körülötted van és csak azt látod, mit veszítesz, és az, amit nyersz, a jövő bizonytalan homályába vész. A megszokás kényelme – még akkor is, ha rossz – erősebb, mint a kaland utáni vágy. Egy ideig.

Amikor valami eszement ötlettől vezérelve  2 évvel ez előtt lefoglaltam a spanyolországi apartmant, akkor épp a kalandvágy volt erősebb. Aztán eltelt egy hónap, és egy éjjel arra ébredtem, hogy félek. Mit félek, rettegek az ismeretlentől. Négy gyerekkel egyedül 2300 km-re az otthonomtól több, mint egy hónapig… Mi lesz ha… Azonnal visszamondtam volna mindent, ha nem lett volna már kifizetve a szálláshely. Aztán valahogy túltettem magam ezen az iszonyat erős visszakozási vágyon, de azért a félelem bennem maradt. Mígnem egy szép téli napon a Földközi-tenger partján találtam magam pólóban, rövidnadrágban, míg a gyerekek tengeri csillagot szedtek, én a homokban heverve élveztem a mediterrán időjárást és semmi pénzért nem cseréltem volna gyáva önmagammal, aki nem indult volna el, de élete végéig lett volna egy lemez, amit olykor feltesz: “A gyerekek miatt nem tudtam soha utazni, pedig mindig arra vágytam.”

Most sem indultunk volna el magunktól. Mert megvan a ház, a jó kis munkahely. Az igaz, hogy nem szeretnek, nem jó a környék, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a helyiek az anyagi javaknak és keveset a lelkieknek,  nincs itt senkink, de kibírjuk. Más is kibírta. Sokan használják ezt a “ki lehet bírni” kifejezést. Mi is ezt használtuk egy ideig. Ha nem ragaszkodtunk volna a házhoz és a munkahelyhez annyira, akkor lehet, hogy már jóval előbb leléptünk volna Erdélybe, az Őrségbe vagy akárhová, ahol rokon lelkek vannak.

Aztán a döntésbe besegítettek 😁. Ha az egyes embereknek nem is, de az  eseményeknek hálás vagyok. Lényegtelenné tették azt, amit veszíthetek ahhoz képest, amit nyerek.

Megállapítottam, hogy ha kevesebb ragaszkodás lenne bennem a biztoshoz, a komfort zónához, a tárgyakhoz, boldogabb lennék. Szerintem más is így van ezzel…

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: