Járt utat a járatlanért 1.

 

Azt hiszem, soha nem akartam szembemenni, soha nem akartam renitens lenni és főleg nem akartam, hogy üldözzenek. Minden erőmmel azon voltam, hogy összeegyeztessem saját igényeinket azzal, ami feltétlen muszáj.

Én egy tök’ átlagos anyának indultam, tök’ átlagos nézetekkel. Amikor az első gyerekem megszületett, mit sem tudtam kötődő nevelésről, igény szerinti szoptatásról, otthonszülésről vagy hordozókendőről. A gyermekemet én is – mint mindenki – óvodába akartam adni 3 évesen, kitűnő tanulónak képzeltem az iskolás éveiben és minimum 3 diplomával szerettem volna “ellátni”.

Aztán másképp alakult. Amikor a legnagyobbat először oviba vittem olyan óvónénikhez, akiknek a neve se derült ki, akik nem akarták megismerni a családot és nem ajánlották fel a beszoktatást, akkor inogtam meg másodszor (először akkor, amikor megszületett a legnagyobb). Tetézte még ezt az akkor 2 éves Hajna csillapíthatatlan zokogása, hogy a 16 hónappal idősebb nővérét miért hagytam ott egy idegen helyen és miért nem megyünk érte azonnal. Vele sírtam, és már akkor ott motoszkált a fejemben, hogy tényleg normális-e ez így.

Fél év múlva kivettem az oviból arra hivatkozva, hogy mindig betegek vagyunk.

Ekkor még lehetett ilyet csinálni, nem gondolta senki, hogy veszélyeztetem a gyereket…

Aztán végül is mindhárman jártak óvodába 1-2 évet. Ki jobban, ki kevésbé viselte, én pedig igyekeztem legyűrni a kétkedésem: vajon jól van-e ez igy? Jól van-e, hogy olcsó egészségtelen táplálékkal etetik őket, jól van-e, hogy teleiratnak a nagycsoportosokkal egy egész füzetet, jól van-e, hogy agresszív gyerekek bántják őket és én nem tudom megvédeni, jól van-e hogy tekintélyelvűségre nevelik őket, hogy nem mondanak semmit az óvónénik és hogy senkit nem érdekel, hogy minden gyerek külön önálló egyéniség más-más érdeklődéssel és fejlődési ritmussal.

Az óvodával kapcsolatos utolsó csepp a pohárban már csak akkor érkezett el, amikor Enéh, a legkisebb lány járt nagycsoportba. Sírva jött haza, hogy az óvónéninek nem tetszett a Mikulás, amit rajzolt, és át kellett javítania. Ezzel egyidőben arról számolt be, hogy nem ülhet a barátja mellé és nem lehet a párja a séta közben, mert akkor túl sokat nevetnek. Van, aki szerint ez így van rendjén, nálam meg annyira kiverte a biztosítékot, hogy azonnal kivettem az 5,5 éves gyereket az oviból. Nyilván más oka is volt, de ez volt az a “Na most már aztán elég!”.

Akkor még ezt is meg lehetett tenni, és ez se volt veszélyes a gyerekre nézve (főleg, hogy akkor már folyékonyan olvasott).

Párhuzamosan az iskola is szolgáltatta at “élményeket”.

Az egyetemen tanárszakos voltam, így volt szerencsém bepillantani az akkor legújabb pedagógiai módszerekbe. Örültem nagyon, hogy mennyit javult a világ az én iskolás éveimhez képest, és mennyivel gyerekközpontúbb, hatékonyabb az oktatás.

Ha-ha-ha. Ha nem magam látom, nem hiszem el, hogy minden PONTOSAN UGYANOLYAN ÉS UGYANÚGY ZAJLIK, mint 24 évvel az előtt!!! Még a testi fenyítés is napi szintű… a munkával büntetés, az unalom, az ötlettelenség, a leggyengébbhez való igazodás tekintet nélkül a hangoztatott tehetséggondozásra. Az óraszámok meg egyre csak emelkedtek… pl. ilyennel, hogy erkölcstan 😁😁😁 Bocsi, de ez rém vicces… Mindeközben pedig a csapból is az folyt, hogy “gyerekközpontúság”, ” szabad játék”, ” túlterhelt iskolások”, “rémes PISA eredmények”, Vekerdy gondolatai, “kompetencia alapú”, “demokratikus oktatás”, “a gyerek tisztelete és véleményének meghallgatása”…stb., amikről szó sem volt a valóságban.

Miután a legnagyobbal ilyen csúf élményeim adódtak iskola fronton, a középsőnél már megfordult a fejemben az otthonoktatás. Ami legjobban vonzott, az a saját ütemében való haladás volt, hogy ne kelljen órákat töltenie olyan feladatokkal, amiket ő már tud. Volt egy-két ismerősöm, akik komolyan foglalkoztak a témával – és akiket eleinte totálisan agyalágyultnak gondoltam ezért. Február volt, kiírták a beiratkozás dátumát és én azt éreztem, nem lenne szabad. Aztán győzött a józan ész: kinek lenne jó, ha eltérnénk az átlagtól és szemet szúrnánk a népeknek? Én nem akarok bizonygatni, nem akarok különcködni, nem akarok se megbántani, se felbosszantani senkit.

Beirattam az iskolába őt is.

Folyt. köv.

A következő posztba leírom, miért és hogyan hagytuk el az iskolát, és milyen vérlázító dolgokkal vívtam ki, hogy gyermekeim ellenségének lettem kikiáltva.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: