Szabad tanulás

A legtöbben frászt kapnak még a gondolatától is annak, hogy a gyerekeim nem járnak iskolába, hova tovább nem vizsgáznak abból, amit tanultak. Mi lesz így belőlük? Az őszintét? Nem tudom, mi lesz belőlük. Miért, akinek iskolába jár a gyereke az tudja, hogy mi lesz belőle? Az biztosítottnak látja a megélhetést? Akivel eddig beszéltem erről, az semmi biztosat nem lát. Ez az életforma nem ad többet a gyereknek, ez mást ad. Ad – vagy inkább megőrzi a – kreativitást, kíváncsiságot, lelkesedést, életörömöt, tanulni akarást…stb. Szerény 35 éves élettapasztalatom azt súgja, hogy ez nekünk fontosabb. És azt is tudom, hogy az “iskolázatlanságuk” semmiben sem fogja őket megakadályozni. Hozhatnék statisztikákat, elveket, kutatási eredményeket, de nem akarom igazolni önmagam. Igazoljon az idő.

Addig is arról, hogy mit csinálunk “tanulás” címen.

Rengeteget beszélgetünk. Képesek vagyunk egy egyszerű kérdésből kiindulva eljutni Marconi vezetékes távírójának működési elvéig, vagy koordinátageometriai tükrözésekig, esetleg a monitor színkibocsátásához vagy Napoleonig — csak hogy a legnépszerűbbeket említsem. Aztán ott vannak a saját passzióik, a festés, a varrás Hajnának, az észt nyelv tanulás és a gasztronómia Rékának, a meseírás és olvasás Enéhnek, amiket mind önállóan tőlem függetlenül is már elég magas színvonalon művelnek.

Nem látványos, tán nem is mérhető, de számomra nagyon fontos, hogy feldolgozzák az őket ért hatásokat. Hogy ne maradjon bennük emésztetlen problémának írmagja sem. Erre például remek hátteret biztosít az, hogy nem éri őket annyi inger a napi iskolalátogatással. Nálunk Hajna az, aki erre extrém módon érzékeny. Ő annyira szorongott az iskolában, hogy olyankor nem evett. Se nem reggelizett, se a tízóraiját nem ette meg, csak amikor már hazafelé jött, amikor már letudta aznapra az egészet. Ilyen szorongató közegben hogy lehet alkotni? Hogy lehet teljesíteni? Ő azóta szárnyal, amióta megszabadult ettől.

Ami különbséget még látok – és már szembetűnik – az iskolás gyerekek és az enyémek között, az a versengés hiánya. Nyilván az iskola éppen a versenyszellemet használja ki, tehát azt erősíti, és ez így is van rendjén – más eszköze nem lévén a magyarországi NAT feldolgozására. De én örülök annak, hogy a gyerekeim nem akarnak lepipálni senkit, nem mások alacsonyabb minősítéséből akarják felépíteni az egójukat és nem hiszik magukat szebbnek, jobbnak okosabbnak vagy esetleg csúnyábbnak, rosszabbnak butábbnak másoknál, hanem átment, amit át akartam adni, hogy mindenki a maga pompájában a legnagyobb érték. Ha versenyben élnének, akkor ez csak üres frázis lenne. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim szeressenek… mindenkit olyannak, amilyen.  Fontosabb nekem ez, mint a mondatelemzés vagy a szorzótábla.

20170504_075050-1

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: