Szabad tanulás

A legtöbben frászt kapnak még a gondolatától is annak, hogy a gyerekeim nem járnak iskolába, hova tovább nem vizsgáznak abból, amit tanultak. Mi lesz így belőlük? Az őszintét? Nem tudom, mi lesz belőlük. Miért, akinek iskolába jár a gyereke az tudja, hogy mi lesz belőle? Az biztosítottnak látja a megélhetést? Akivel eddig beszéltem erről, az semmi biztosat nem lát. Ez az életforma nem ad többet a gyereknek, ez mást ad. Ad – vagy inkább megőrzi a – kreativitást, kíváncsiságot, lelkesedést, életörömöt, tanulni akarást…stb. Szerény 35 éves élettapasztalatom azt súgja, hogy ez nekünk fontosabb. És azt is tudom, hogy az “iskolázatlanságuk” semmiben sem fogja őket megakadályozni. Hozhatnék statisztikákat, elveket, kutatási eredményeket, de nem akarom igazolni önmagam. Igazoljon az idő.

Addig is arról, hogy mit csinálunk “tanulás” címen.

Rengeteget beszélgetünk. Képesek vagyunk egy egyszerű kérdésből kiindulva eljutni Marconi vezetékes távírójának működési elvéig, vagy koordinátageometriai tükrözésekig, esetleg a monitor színkibocsátásához vagy Napoleonig — csak hogy a legnépszerűbbeket említsem. Aztán ott vannak a saját passzióik, a festés, a varrás Hajnának, az észt nyelv tanulás és a gasztronómia Rékának, a meseírás és olvasás Enéhnek, amiket mind önállóan tőlem függetlenül is már elég magas színvonalon művelnek.

Nem látványos, tán nem is mérhető, de számomra nagyon fontos, hogy feldolgozzák az őket ért hatásokat. Hogy ne maradjon bennük emésztetlen problémának írmagja sem. Erre például remek hátteret biztosít az, hogy nem éri őket annyi inger a napi iskolalátogatással. Nálunk Hajna az, aki erre extrém módon érzékeny. Ő annyira szorongott az iskolában, hogy olyankor nem evett. Se nem reggelizett, se a tízóraiját nem ette meg, csak amikor már hazafelé jött, amikor már letudta aznapra az egészet. Ilyen szorongató közegben hogy lehet alkotni? Hogy lehet teljesíteni? Ő azóta szárnyal, amióta megszabadult ettől.

Ami különbséget még látok – és már szembetűnik – az iskolás gyerekek és az enyémek között, az a versengés hiánya. Nyilván az iskola éppen a versenyszellemet használja ki, tehát azt erősíti, és ez így is van rendjén – más eszköze nem lévén a magyarországi NAT feldolgozására. De én örülök annak, hogy a gyerekeim nem akarnak lepipálni senkit, nem mások alacsonyabb minősítéséből akarják felépíteni az egójukat és nem hiszik magukat szebbnek, jobbnak okosabbnak vagy esetleg csúnyábbnak, rosszabbnak butábbnak másoknál, hanem átment, amit át akartam adni, hogy mindenki a maga pompájában a legnagyobb érték. Ha versenyben élnének, akkor ez csak üres frázis lenne. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim szeressenek… mindenkit olyannak, amilyen.  Fontosabb nekem ez, mint a mondatelemzés vagy a szorzótábla.

20170504_075050-1

Két hónap

Holnap lesz két hónapja, hogy elhagytuk az otthonunkat. Amikor belekezdtem ebbe a blogba, eszembe sem jutott, hogy nem lesz majd időm írni. Soha még ilyen nem fordult elő az alatt a csaknem 10 év alatt, amióta blogot írok, hogy ne tudtam volna leírni azt, ami összeállt a fejemben. Most kb olyan 5-10 poszt van félig elkezdve, megkezdve, vagy a fejemben megírva és egyszerűen nem jutok oda, hogy klaviatúrára vessem. Ez részben jó, mert ez azt jelenti, hogy a szociális életem olyan mértékben fellendült, ami már nem hagyja kibontakozni a virtuális életemet, másrészről érzem az írásterápia hiányát, a feldolgozatlan dolgok néha meglepően kiakasztanak.

Ezen a héten már csak 10 perc nyugalomért könyörögtem… Otthon azért rimánkodtam, hogy legyen budink, ahová egyedül mehetek és nem akar senki velem tartani a zord körülmények miatt. Nos, ez itt megdőlt, még a budira is követ Regő, és amikor kiakadok, közli, hogy ne aggódjak, csendben fog maradni.

Enéh lányom aggódik értem. Úgy gondolja, hogy ha ő fél egyedül lenni, akkor valószínűleg én is, ezért ha elvétve adódna alkalom, amikor kilátásba helyeződik, hogy egyedül maradok itthon (természetesen az egyedül az Göncöllel értendő), akkor ő sajnálattól vezérelve, könnyeit nyelve önfeláldozóan közli, hogy ő inkább velem marad és nem hagy engem egyedül. Hajthatatlan, nem fér a fejébe, hogy nekem jó, sőt kívánatos egyedül maradni. Minden szóért kár, ő marad. És aztán be nem áll a szája… mint mindig.

Az éjszakáim sem valami fényesek. Regő az elmúlt időszakban bárányhimlős volt, azután még melegében követte egy éjszakai köhögős betegség. Közben persze minden alkalommal Göncölt is felverte. Tehát az is kizárt – ami azelőtt működött – hogy reggel korábban felkelek és akkor írok. Merthogy képtelen vagyok felkelni.

Közösségi veteményezésbe kezdtünk, átcsempésztük a határon a 23 tyúkunkat és a 7 nyulunkat (kalandos volt :D), merthogy azzal szembesültünk, hogy a kaja itt ugyanolyan drága, mint otthon. A családi pótlékunkat megvonták otthon, mert az iskolaigazgató nem tudta értelmezni a “külföldön teljesíti tankötelezettségét” kifejezést és szabálysértési eljárást indítottak ellenünk. Miután a büdzsénk így megcsappant, kénytelenek voltunk alternatív megoldások után nézni. Szerencsére itt ha segítesz valakinek, akkor az nem marad fukar. Kaptunk így mézet, tejet, sajtot, profi családi fotózkodást, zöldségeket, ügyvédi tanácsot,  és még nagyon sok mindent, amire szükségünk volt. Itt működik valamiféle természetből fakadó “suska kör”, ahol nincs pénzmozgás, annál inkább működik a szívesség. Otthon ezt mesterségesen próbálják most újraéleszteni… Itt még az ősi közösségi alapokon nyugszik.

Egy szó mint száz, nincs időm írni. Pedig lenne mit. Válaszút elé kerültünk. Eredetileg nem akartunk letelepedni itt (se), de most mindannyiunkban megcsillant egy vágy, hogy milyen jó is lenne örökké egy ilyen helyen élni, ahol az emberek szeretettel vesznek körbe, ahol a vadállatok életképesek, a természet nincsen tönkretéve, a gyógynövények százával nőnek a mezőn, ahol télen van hó, nyáron viszont nincs kánikula, ahová nem vezet kövesút, és ahová nem ér el Big Brother szeme, ennek ellenére mindenki magyarul beszél… Máshol ezt nem éreztem. Brüsszel túl hűvös volt (nem időjárásilag értve), Spanyolország túl piperkőc, Hollandia túl szabados, Olaszország túl vad, Németország túl katonás (és nekem túl jómódú). Talán még nem láttam eleget, de talán nem is kell. Itt és most jó. Nem tudom, mit hoz a jövő.

 

Közösség térben vagy időben?

Sokáig csak a térbeli közösségben hittem, és arról álmodoztam, hogy én is egy Élőfalunak, egy Kommunának, egy Krisna völgynek vagy bánat tudja minek a tagja leszek. Értékes eleme leszek egy közösségnek, ahol ismernek, számítanak rám, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak. Sok közösséglakót csak “muti” egyénnek ismertem meg. Mutat valamit, de egészen mást csinál, másképp éli meg azt, amiről szóban beszél. Ez általában azért van, mert egy másik karitatív személy bemotiválta, és nem maga érte el a saját fejével a saját tapasztalataival ezt a szintet. Prédikál nagy hangon és veri a mellét, miközben a gyakorlatban valami fura kettősségben él. Ezeknek az embereknek is van szerepe, belátom, hogy a nagy tömegeket csak hangos szóval és nem tettekkel lehet gondolkodásra bírni, de akkor is…  Számtalan ilyen emberrel kerültem kapcsolatba és mindig kiderült, hogy ők nem is gondolják olyan komolyan, mint én, ők csak beszélgetni szeretnének róla. Én a beszélgetésen már túl vagyok. Én már csinálni szeretném.

Amikor Spanyolországban voltam, ott ismerkedtem meg egy családapával, akivel miután Facebookon is ismerettséget kötöttünk, lehengerelt a gondolataival és a dolgaival. Volt, hogy könny szökött a szemembe attól az érzéstől, hogy azt éreztem, “végre nem vagyok egyedül az elméleteimmel”. És mindezt 2300km-re az otthonomtól. Persze közben is tagja voltam ilyen-olyan internacionális csoportoknak a neten és a legkülönbözőbb helyekről csillogtatták meg az értelmüket az egyének. Sokszor bosszankodtam ezen, hogy hát miért nem tudott valami közelebbi nyamvadt helyre beköltöztetni egy ilyen elmét a Jóisten.

Otthon UFO voltam már azzal is, hogy önkéntesnek jelentkeztem. Jogilag nem is tudták értelmezni a fogalmat. Nem értették, hogy valaki akar dolgozni, de nem kér érte semmit. Egyszál egyedül voltam a törekvéseimmel. A barter se működött. Vagy maximális kihasználásomra törekedtek, vagy amit adtam, azt rögvest meg akarták fizetni valamivel. Egy gyerekjólétis meg is mondta, hogy “szektás”-nak tartanak a faluban ezzel a sok hülye ötletemmel. Feladtam. Közösséget építeni egy pénzben dúskáló faluban nem lehet. Elkezdtem érdeklődni a különböző öko-, élő- falvak iránt. De nagyon hamar itt is belebotlottam a személyi kultuszba – ami az alapítónak járt -, az önálló gondolatok hiányába, az ész nélküli majmolásba, a kapzsiságba és az üres szájjártatásba. A prédikátor által feltüzelt egyének soha nem válnak elkötelezetté. Beláttam, hogy nem lehet olyan diszkriminációt alkalmazni, ami kiválogatná a valóban tudatosan, saját útkeresésében erre az útra lépőket és a szalmaláng elképzeléssel idetévedőket, akik nem is tudják, mit kell gondolni, ha előtte valaki nem rágta a szájukba.

Mindeközben az internetes közösségi oldalakon értékesebbnél értékesebb embereket ismertem meg, akikben a személyes találkozást követően sem csalódtam. Az utóbbi 1-2 évben komolyan azt éreztem, hogy egy virtuális közösség tagja vagyok, akikkel bár nem élek együtt helyrajzilag, annál inkább együtt vagyok gondolatban.

20170323_122649
Két családból álló közösségünk kertészkedik

Most azonban egy olyan helyre csöppentem, ahol a virtuális közösség megtestesül. Az elmúlt hétvégén kalákáztunk a szomszéd falu gyümölcsösében. Itt voltak Magyarországról Visnyeszéplakról Zaja Petiék, jöttek a szomszéd faluból is, sőt még a közeli városból is hasonló, nyitott gondolkodású egyének. Piknikeztünk, esténként borozgattunk és közben a gyümölcstermesztés furfangjait is megtanultuk… Na meg persze a világ nagy dolgairól is szó esett amolyan alternatív nézőpontból. Hosszú évekig jaj de nagyon vágytam erre… Az esti borozásokra, a spontán kávékra, az elfogadó szomszédokra… Hát ezért kerülök ritkán netközelbe 🙂 Bocsánatot kérek az otthon maradottaktól!

Érdemes-e?

Azért jöttünk el Magyarországról, hogy a gyermekeinknek jobb legyen. Hogy lássanak, tanuljanak a való életből, hogy boldogok legyenek már most és ne csak egy távoli jövőben.  A legtöbb szülő mindent meg akar adni a gyermekének, azért, hogy az boldog legyen, ez nem vitás. Itt a minden fogalma az, amit mi nem anyagiakban gondolunk megfogalmazni.

20170405_122555

A minap összefutottam a szomszéd nénivel. Le van rongyolódva szegény. Faggatózásomra kiderült, hogy van négy gyermeke és számtalan unokája, mégis egyes egyedül él albérletben és a szomszédai segítenek neki, amikor szüksége van rá. Az egyik fia eladta a feje fölül a városi lakását ezért a férje felkötötte magát, azóta él albérletben itt, ebben a pici  faluban. Az utódai rá se bagóznak. A néni így fogalmazott: “Harmincegy évig  dolgoztam éjjel-nappal, hogy a gyerekeimnek mindene meglegyen és most meg felém se néznek, itt hagytak így egyedül elpusztulni”. Első gondolatom az volt, hogy akkor nem is kellene áldozatot hozni a gyerekekért, mert végül azzal találjuk szembe magunkat, hogy feláldoztuk az egész életünket, amit már senki nem ad nekünk vissza. Aztán persze árnyalódott a kép. A néni éjjel-nappal dolgozott… a pénzért… amin mindent megadott a gyerekeinek. Vajon nem-e csak saját magát kellett volna adni a gyerekeinek? Az odafigyelést, a törődést, az esti mesét, a közös élményeket? Vajon ha a gyerekei mindezt megkapták volna, akkor is itt tartana a néni?

Pár nappal később egy bácsi szuterén konyhájában üldögéltünk. Úgy kerültünk oda, hogy amikor vadul lakhatást kerestünk, minden követ igyekeztünk megmozgatni és az egyik ilyen kő csak most ért el a megfelelő helyre. A bácsi eltartási szerződésért cserébe adná a házát.  Nem akartuk megbántani azt aki megszervezte nekünk, ezért udvariasságból ellátogattunk Zetelakára a bácsihoz, habár a magam részéről kizártnak érzek egy ilyen érdekkapcsolatot. Elgondolkodtató volt hallani, hogy milyen kétségbeesetten szeretne valakit maga mellé utolsó éveiben. Legényemberként élte le az életét és most – 88 évesen – szembesült azzal, hogy hamarosan szüksége lesz valakire. Egyedül él egy nagy házban, ahogy láttam a természetével nincsen gond. Szellemileg friss, nem iszik, értelmiségi és nekem emberi játszmáktól mentes tiszta embernek tűnt. Hogy lehet, hogy mégis egyedül maradt?

Vajon mi a titka annak, hogy egyszer majd, amikor már csak a számat tudom jártatni, akkor is örömmel töltsék velem az idejüket az emberek? A válasz borzasztóan elcsépelt: a szeretet. A szeretet… annak a kevésbé elcsépelt jelentéstartalmával.

Mert úgy őszintén: ki akar állandóan panaszáradatot hallgatni? Ki akar folyton kioktatást hallgatni? Ki akarja századszorra is meghallgatni ugyanazt a sztorit?

Ki az, akihez vonzódsz, legyen bármily elesett? Hát ahhoz, aki meghallgat, aki megért, aki segítő szándékkal ad jótanácsot, aki szórakoztató, akihez életenergiáért lehet fordulni. És mi a titka annak, hogy ezt nyújthasd akkor is, amikor öreg és elnyűtt leszel? Hát az, ha MOST ÉLSZ. Hagyod, hogy az érzéseid vezessenek, belevágsz a kalandokba, nem hagyod, hogy eluralkodjon rajtad a félelem vagy a szorongás, hanem követed az Intuíciót, ami a legeslegjobbat hozza ki az életedből.

Olvastam egyszer, hogy a halálos ágyukon az emberek leggyakrabban azt bánják, hogy nem kockáztattak többet az életükben. Lehet helye a kesergésnek, ha Pató Pál módjára halasztgattuk azt, amibe féltünk belevágni, pedig tudtuk, hogy mennyi öröm forrása lehetne, ha sikerül. Ha most minden kalandba nyakig merülsz, nem lesz miért búslakodj, és a kudarcok akkor már nem fognak számítani, mert a halálos ágyukon azt bánták az emberek a legkevésbé, hogy hibáztak az életükben.

Azt hiszem, mi a gyerekeinknek azt tanítjuk meg, hogy ne meneküljenek el a kalandok elől, azonban meg se álljanak, ha valamilyen élethelyzetben nem érzik jól magukat. Az én fogalmaim szerint ez az a bizonyos minden, amit a gyermekeimnek adok.

Varietas delectat

Olykor halálfélelmem van a monotonitástól. Így volt ez már gyerekkoromban is. Amikor fél hétkor csörgött az óra, mennem kellett az iskolába és azt láttam, hogy végestelen végig így lesz ez, olyankor éreztem ezt a különös szorító érzést.

Na most szó sincsen monotonitásól… Pár héttel ez előtt még álmodni se mertem volna, hogy egy szép márciusi éjszakán egy vadidegen, román rendszámú autóval nyesem a kanyarokat egyedül a vadidegen hegyek között… És persze eltévedek 😀

De azt se gondoltam amikor otthagytam az otthonomat tyúkostul, kertestül, szerszámostul, berendezésestül egy idegen családnak, hogy  mindezt megkapom valahol máshol ugyanilyen formán. Milyen különös a sors… Olyan, mintha kicseréltem volna a környezetemet egy másikra. Más talaj, más állatok, más növények, más problémák… csak hogy meg ne unjam.

Délután felmentem a dombra a kert végébe. Mindig arról álmodtam, hogy patak legyen a lakóhelyem közelében. Most megkaptam A patak egyenesen a telken van. Hosszában választ el a szomszédtól. Lefeküdtem a földre és hallgattam a madarak csiripelését, miközben arra gondoltam, hogy Hickséknek igaza van. Ha kéred, megkapsz bármit, amire csak vágysz. Kicsit távolabb ló nyerített, egy bivaly kíváncsian bámult fel rám. Néztem az eget. Ragadozómadarak keringtek valami felett. A nap kellemesen melegített. Tökéletes tavaszi nap.

Egyszer csak felzúgott a patak aljából egy munkagép. Ide is betör a “fejlődés”… A több órája ott bámészkodó két fiúcskán megesett a gépvezető szíve és felültette őket a vezetőfülkébe maga mögé. Itt még a “fejlődés” is más. Kicsit emberibb. Így már nem is zavar, hogy megtörték a hangulatot, mert hát varietas delectat.

20170325_090658

Valamit valamiért

Tényleg mesébe illő a mi ide találásunk és az, ami itt fogadott bennünket, de azért mindennek megvan az ára. Nekem ez az ár nem drága, mert készültem erre, de valószínűsítem, hogy sokan inkább kifutnának a világból, minthogy ezt megfizessék.

Mire gondolok? Például arra, hogy nincsen folyóvíz. Nincsen fürdő, ezekből következően nincsen WC és a mosást is teljes egészében emberi erőből oldom meg. Mosogatógépem eddig sem volt, bár Brüsszelben belekóstoltam, milyen élet várna rám, ha beruháznék egyre. Állítólag gazdaságos, amit nem is kétlek, mégis ódzkodok tőle. Ez nem elv, ez az én hülyeségem. Úgy szeretem látni, érezni, hogy a piszkos tányérból a kezem nyomán lesz tiszta…

Most ugyanez az érzés kerített hatalmába, ahogyan a ruháinkat mosom. Felhúzom a vizet a kútból egy vödörrel, felviszem a házba, ráteszem a sparherdre, ahol megmelegszik. Kiöntöm egy tálba, amibe mosószódát teszek – bár folyamatban van épp a hamulúg főzése is – és végigmosom a kezemmel, felfedezem rajta a foltokat, a szakadásokat, megérintem minden négyzetcentiméterét. A másik tálba ecetesvízzel öblítem a már kimosott ruhát. Először sokat agyaltam azon, hogy hogyan lehet kézzel globálisan kimosni a ruhákat. Mert tudom, hogy kell foltot mosni, de az egészet nem dörzsölhetem végig (főleg, hogy az első alkalommal már sebesre sikáltam a kezem). Végül ahogy a tálba nyúltam a beáztatott ruhákhoz, jött magától, mintha mindig is ezt csináltam volna… és előttem volt nagyanyám… a gyerek sokat tanul már csak abból is, hogy figyel. Úgy tűnik, ezt ellestem, de a tudatomban nem volt benne.

Amikor végzek, kiteregetek és lehordom a szennyvizet. Így, hogy én vagyok a szivattyú és a szennyvízelvezető is, döbbentem látom, hogy eme nagy vízzel való takarékoskodás mellett is legkevesebb 100 liter víz fogy egy nap. Ugye még ott van a mosogatás, a főzés és a fürdés is. Nem kicsi a nagycsalád az már biztos. Azért bevallom, hogy a mosható pelus ott figyel a szekrényben, mert erre egyelőre nem érzek kapacitást. Vajon hogy csinálták eleink 8-10 gyerekkel? Biztos nem írogattak blogot, ellenben az ősi Facebookon valószínűleg mind ott nyomult, hisz mindenkiről tudtak mindent. Most sincs ez másképp. A falu apraja nagyja már tudni véli, melyik házat vesszük meg.

Mi persze nem gondolkodunk házvásárlásban, mi tapasztalatot gyűjtünk. Tanulunk.

Főleg a gyerekek. A bivaly-, tehén és lógondozásból veszik ki a részüket a helyi gazdánál. Szerencsére a gazdának is van négy gyermeke, akik hasonlóan „életiskolások”, mondhatom azt is, hogy iskolatársak – átvitt és valós értelemben is. Végre van nekik megfelelő társaságuk, akikkel jól érzik magukat. Két család és már is összeállt kilenc hasonló korú gyerek. Álmomban sem gondoltam volna amikor elindultunk, hogy ilyen tökéletes helyre vezet a Sors.

Photo0131

A táj gyönyörű, nekem, alföldi szemmel is. Mindenki segítőkész, barátságos, megosztja velünk a „kenyerét” is. Ezt otthon sose tapasztaltam. Maximum sajnáltak, de hogy segítsenek, arról soha szó nem volt. Itt kaptunk mindent, amit otthon kellett hagynunk. Üzletben semmilyen eszközt vagy bútort nem kellett megvenni.

Ráadásul most már, hogy még a nap is kisütött, azt kell mondjam, mindent megér, hogy itt lehetek.

Hazai termék

Amikor elindultunk, kicsit tartottam az idegentől. Na nem úgy értem, hogy az ismeretlentől, hanem úgy, hogy nem tudok románul (se). Amikor Spanyolországba utaztunk, akkor előre felszerelkeztem az élelmiszerek spanyol nevével, de még a hozzávalókból is ki tudtam szűrni, hogy valami tartalmaz-e tejet vagy glutént. Akkor ugyanis ezeket kellett mellőznöm a táplálkozásomból. Most már csak a glutén a mumus, meg persze a fehér cukor és minden egészségtelen… így azért elég nehéz operálni… főleg, hogy ezúttal a tej, kenyér, pulykahúsig jutottam el a Duolingos román nyelvleckében… 🙂

Szóval tartottam tőle, hogy egy üzletben úgy fogom magam érezni, mint Aliz Csodaországban. Míg Spanyolországban egyértelmű volt, hogy rizs, zöldség és tengeri herkentyű, itt kínálatban nem lehetett másra számítani, mint otthon. Vagyis sokkal rosszabbra számítottam. Évekkel ez előtt ettem itteni mézet, melyben 1% méz volt és furán karamell íze volt… Na ebből indultam ki. Nagyjából kizártnak éreztem, hogy az otthon megszokott rigolyás étkezésemet továbbra is folytathatom. Az otthon töltött utolsó héten elbúcsúztam gondolatban a nyírfacukortól, maglisztektől, olajoktól… egyszóval minden luxustól.

Első körön egy “Útkereszteződés” emblémás üzletbe tévedtem be Marosvásárhelyen. Ez volt az első találkozás a romániai élelmiszerkínálattal…  Az üzlet teljesen olyan volt, mint egy nyugat-európai “Útkereszteződés”… ezt rossz értelemben kell érteni. Csupa feldolgozott vacak méregdrágán. Második körön egy Lidibe mentem, mert azt a fülest kaptam, hogy ott jó a klotyópapír. Az tényleg jó, javaslom mindenkinek, de a többi olyan volt számomra, mintha noném cuccokkal lenne telipakolva a polc, ahol még a rizs csomagolását se tudtam megkülönböztetni a tésztáétól. Teljesen elkámpicsorodtam… egy fél élet kell ahhoz, hogy itt kiismerjem magam.

Mígnem belébotlottam két reklámplakátba (a képet a férjem készítette és nem volt képben, hogy mire kell, ezért ilyen féloldalas, de a lényeg látszik.)

Photo0116

Így hát legközelebb egy hatalmas Merkúrba tértem be. Ledöbbentem. Ez maga a paradicsom. Mindent –  értsd: MINDENT – lehet kapni, amiket otthon vettem. A minőség pedig? Huh, nem gondolnád, de az otthoninál jobb. Vegyük pl. a tejfölt. Otthon még sose láttam 36%-os tejfölt. Itt a helyi termék márka neve alatt fut ilyen is, meg IGAZI házi kenyér… nemcsak “jellegű”, hanem pityókás, amit élesztő nélkül igazi kovásszal készítenek.

Itt a vajnak vaj íze van – vagyis érződik rajta a tej, a kenyér tömör és ízletes, a méz sem az emlékeimben élő karamell… És az érdekes az, hogy itt az ilyen házi termékekre sokkal nagyobb a kereslet, mint otthon. Sokkal többen keresik a bivalytejet, háziszappant, havasi mézet, peccs dzsemet (nyersen készült csipkebogyó lekvár), mint Magyarországon a hasonló kategóriás termékeket. Fura… vajon miért van ez így? Talán mert itt még két évtizeddel ez előtt is ilyeneken éltek és nem tudnák olyan gyorsan leváltani, mert éles a kontraszt az ócska bolti és a házi között. De azért ide is igyekszik betörni a piac…

Ami szívet melengető volt, hogy egy bukaresti rendszámú autón román felirat is a székely termékeket hirdette mint a minőség magas fokát. Van itt egy márka – ami a jobb oldali plakáton is látszik – ez a helyi kistermelők termékeit vásárolja fel, és azt értékesíti… Nagyon jó minőség, és nem kell mondanom, hogy mennyit lendít a helyi gazdaságon. Székelyudvarhelyen az ingatlanárak megegyeznek a bukaresti ingatlanárakkal. Jól megy nekik, mert okosan csinálják… És ez nem a politikán, nem a vezetésen, hanem az embereken múlott…

Internetes kapcsolatok

Vannak azok a típusú emberek, akik kb. minden modern dolgot elutasítanak. Itt is találkoztunk olyan kántorral, akinél az volt a mércéje a “jó családnak”, hogy van-e internet. Ha van, az rossz pont. De sok helyen hallottam már lefitymálóan beszélni egyéneket az internetes  kapcsolatokról. Szégyen, nem szégyen – szegény ember vízzel főz – én is sokáig csak ezekre voltam szorulva.

DSCN4482[1]
Székelyudvarhely
Pontosan 10 évvel ez előtt kezdtem blogolni. Nagyon élveztem és abban a kezdeti időszakban még olyan kevesen űzték ezt, hogy gyorsan egymásra találtunk azzal a pár emberrel, akikkel talált a szó. Ezeknek az embereknek a felével hosszú évekig követtük egymás életét ilyen-olyan formában. Aztán volt olyan, akivel nyolc év internetes kapcsolat után, több száz kilométerre az otthonomtól, egy számunkra vadidegen országban találkoztam először,  befogadott a házába és régi barátként töltöttük együtt az estét. De számtalan egyén személyes barátságát is sikerült elnyernem miután közös Fb-os csoportban hasonlóan vélekedtünk az élet nagy dolgairól. Jártam az interneten alakult kézimunkakörbe fél országot átutazva, de voltam igazi barlangásszal barlangászni nem turistáknak szánt barlangban csak mert hasonló érdeklődési körünk miatt ugyanazon a fórumon nyomultunk. Lehet fikázni az internetes ismerkedést is, de meglepően sok barátomnak bejött a párválasztás ezen módja…

Hová is akarok kilyukadni?

A Facebookon fent voltam egy otthontanulós csoportban, ami aztán egyre többfelé ágazott, ahogy az útkereső otthonoktató édesanyáknak egyre kristályosabb lett, hogy melyiküknek  mi a legjobb. Én természetesen az egyik radikálisabbnak tűnő vonal mentén haladtam. Az édesanya, akiről mesém szól, szintén ennek a csoportnak volt tagja, épp egy hajszálnyival utánam lépett arra az útra, amin mi is jártunk. Egy szép napon privát üzenetet küldött, amiben segítségemet kérte a gyermekek értékelésével kapcsolatban. Ekkor jelöltük be egymást ismerősnek, de többet nem váltottunk szót. Én követtem őt, ő követett engem és csaknem két évig ebben állt a kapcsolat. Aztán most, hogy már kezdett szorítani az itteni helyzet, írtam neki – mivel ők errefelé élnek – hogy  ne érezzem  magam tétlennek én se.  Kértem, hogy ha tud, akkor segítsen információval, esetleg referenciával. Egyből válaszolt, meg akart ismerni. Egy parkolóban találkoztunk először, ahol a kölcsönös szimpátia azonnal kialakult. Meghívott magukhoz.

A dolog már eddig sem volt mindennapi, de ami ez után következett, az nem lehet más, mint Ajándék és Gondoskodás. Gyermekeink totálisan egymásra találtak. Korban teljesen összeillenek, de úgy tűnt ez nem merül ki ebben. Lányaim szemében régen láttam ezt a lelkes csillogást, ha kortársakról volt szó. Az édesanya hasonló dolgokról számolt be a saját gyerekeit illetően. Mi felnőttek is azonnal egy húron pendültünk, rémisztően hasonló elképzelésekkel a világról. Közben újabb vendég érkezett, akit szintén ismertem már az internetről, világnézetünk egyezése miatt. Ők is ebben a kicsi lélekszámú faluban laknak… tök véletlen…  No és a lényeg. Kiderült, hogy van egy ház, ami csak ránk vár. Pont olyan, mint amit elképzeltünk. Hétvégén költözünk 🙂

Keresés

Amióta szembesültünk azzal, hogy semmi sem olyan egyszerű, azóta folyton Coelho Az alkimista című regénye jár a fejemben. Valahogy úgy emlékszem a könyvre, hogy a juhászfiú eladja az összes juhát, ami az egész vagyonát képezi, hogy elinduljon az álmai után. Amint átér a Gibraltári szoroson, ellopják az összes pénzét, amit a juhaiért kapott. A könyv mondanivalója itt valami olyasmi, hogy amikor elindulsz az utadon, akkor a kezdeti lendület után mindig kell jöjjön a NEHÉZSÉG, ami próbára tesz és megvizsgálja, hogy alkalmas vagy-e az álmaid beteljesedésére.

Tudtam én, hogy nem lesz egyszerű, és feszegetni fogja a határaimat…

Amikor megérkeztünk Gegesbe március 1-jén este, akkor tudtuk, hogy itt négy éjszakára van szállásunk, tehát van 4 napunk, hogy találjunk valami olcsóbbat hosszabb távra. Első körön azt gondoltuk, hogy gyerekjáték lesz. Négy nap alatt nincs olyan, hogy ne legyen semmi. De van.

DSCN4470[1]
Gegesi szállás
Az emberek bizalmatlanok még egy ház eladásnál is nemhogy az albérletet illetően. Az itteniek nem támaszkodnak a törvényre, az igazságszolgáltatásra, eszükbe se jut szerződéssel bebiztosítani magukat. A román szervek segítségül hívása a perpatvaraikhoz szóba sem jöhet, így hát marad az egymás közötti bizalom és a közösség fegyelmező ereje. Igen ám, de ha te nem vagy a közösség tagja, ráadásul nem tudják, ki fia ki borja vagy, akkor abszolút elutasításra számíthatsz. Csak azért, hogy pénzt keressenek, azért nem adnak el, nem adnak bérbe. Ha nem tudod „igazolni” magad az ő kapcsolati rendszerükben, akkor szóba sem állnak veled. De lehet, hogy még úgy se.

Így jártunk Szentdemeterrel. Szentdemeteren laknak rokonok, nem is kevesen, mégsem sikerült egy pincehelységnél több felajánlásra szert tennünk. Feltettük magunkban, hogy ha négy nap alatt nem kapunk semmilyen konkrét ajánlatot, akkor Szentdemeter nem a mi utunk. Vasárnapig biztattak is. Vasárnap azonban kiderült, hogy még az átmeneti szállás lehetősége is ki van zárva. Mindezt úgy, hogy már az egész falu tudta, hogy mi járatban vagyunk, és úgy hogy a helyi plébános és az összes rokon nekünk kuncsorgott. Este tehát autóba ültünk és irány Székelyudvarhely. Itt lakik nagymama, sógor. Sajnos mind panelben, de átmenetileg az ő vendégszeretetüket élvezzük és közben minden nap kirajzzunk a környező falvakba. Egy fél nap után rájöttünk azonban, hogy semmi haszna a mi keresőtúráinknak. Éppen Homoródremetén próbálkoztunk egy csapat helyi férfinél, hogy hol van, vagy van-e ház. Nincs – volt a tömör egyértelmű válasz. Férjem azonban a férfiak között felismerte az édesapja egyik volt munkatársát. Kiderült, hogy az öreg még a mi esküvőnkön is ott volt. Azon nyomban megtört a jég, és egyből akadt 4 ház is, ami szóba jöhet… No, hát ezért nem találtunk máshol. Akárki – akármilyen gyüttment – nem költözhet be ezekbe a falvakba. Stratégiát váltottunk. Felülről próbálkozunk. Kapcsolatokat építünk, hogy legyen referenciánk. Az internet jó. Az internet hasznos. Kiderült, hogy pusztán internetről ismert emberek tömkelege lakik a környéken.  Már ezért megérte ez az egész. Az értékes emberi kapcsolatokért. Magyarországon nagy ritkán tudtunk hasonszőrűekkel összefutni, itt meg ez alatt a pár nap alatt már annyi rokon lélekkel beszélgettünk, hogy csuda.

Előre láthatóan egy évet szeretnénk Erdélyben tölteni, hogy a gyerekek megismerjék a “másik felüket”, megismerjék ezt a kihalófélben lévő értékrendet, gondolkodást, a székely kreativitást és összetartást. Na meg persze, hogy körbejárjuk a Kárpátok ezen részét és még azon is túl… Ez az irány. Aztán minden attól függ, hogy hogyan alakulnak a dolgok, szállások, életérzések. Úgy döntöttünk, nem ragaszkodunk semmihez, arra hajlunk, amerre a szél fúj… mert a Fennebbvaló úgyis jobban tudja, mi a jó nekünk. Ebben hiszünk.

Jelenleg tehát még mindig keressük a helyünk, de keresi már velünk sok-sok kedves ember –  rokon, barát, ismerős. Van olyan falu, ahová a hírünk már hamarabb odaért, mint mi magunk. Egyáltalán nem érezzük magunkat egyedül a problémával és ez nagyon jó érzés. Szívet melengető. Minden viszontagság ellenére élvezzük.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑