Nosztalgia 1.

Most, hogy egyre hűvösebb az idő, egyre közeledik a tél, az advent, a karácsony egyre többet jut eszünkbe a két évvel ez előtti kalandunk. Akkor a két hónap végére úgy éreztük, elég volt, kiutaztuk magunkat, de mostanra úgy tűnik, kezdjük kipihenni. Egy egy illat, egy-egy pillanat egyre gyakrabban előhoz képeket, érzéseket, amiktől aztán nehéz szabadulni. Mindenki így van ezzel… persze Göncölt kivéve. Még Regő is – honnan, honnan nem – előszedte a memóriájából, hogy kavicsokat dobált a tengerbe.

Elővettük hát a projektort, hogy nosztalgiázzunk egyet és kivetítve megnézzük azt a sok-sok képet, amit akkortájt készítettünk. Ebből a hangulatból szeretnék most szeletkéket közvetíteni Nektek, úgyse sokan láttátok ezeket a képeket.

Első körön két hetet töltöttünk Brüsszelben egy véletlenből kifolyólag. Véletlen megláttam valamit, valahol, amit soha azelőtt (és azután sem) nem néztem. Valaki szerette volna biztonságban tudni a kutyáját, amíg ő távol tölti a karácsonyi szabadságát. Először őrültségnek tűnt ezért Brüsszelbe utazni, de aztán meggyőztük magunkat, hogy őrültek vagyunk. Jelentkeztünk, és úgy tűnt, rajtunk kívül mindenki normális, mert senki más nem jelentkezett a megtisztelő feladatra. Két felejthetetlen hetet töltöttünk így egy belvárosi lakásban, ahonnan körbejártuk a környéket. December 29-én délnek vettük az irányt, mert…. de ez egy másik történet, jöjjenek a képek!

Reklámok

Napjaink

Azért kezdtem nyilvános blogot az életünkről, mert egyre több megdöbbentő visszajelzés érkezett arról, hogy mit tartanak felőlünk. A kedvencem a fényevő szektás, amit a gyermekvédelmi szervek egyik példányának a szájából hallottam. Kezdtem volna a magyarázkodást a “De hát én…”-nel, és akkor rájöttem, hogy nem tudhatnak ezek semmit. A barátaink zöme nem a faluban lakott, kapcsolataink legnagyobb része nem ott köttetett, családjaink is távolabb éltek. Ugyan kit hívhattam volna referenciának arról, hogy normális vagyok??? Vagy hát, ha nem is normális, de legalábbis nem török a gyerekeim életére.

Egy másik család esete kapcsán irányítódott a figyelmem a közösségi médiára. Náluk a facebookos-blogos nyilvánossága mentette meg – kvázi – az életüket. Amikor itt is ránk törtek a leveleikkel a magyar hatóságok akkor erőt vettem magamon, bevettem a leszarom tablettát – ami a korábbi trollok miatt kellett, és belevágtam. Hogy lássák, ha glutént nem is, de egészen sokféle ételt eszünk a fényen kívül is, és a gondolataim nem egy azonosíthatatlan vallási csoporttól származnak, hanem – minő meglepő – a saját fejemből, esetleg hivatkozott irodalomból.

Na, ez után a hosszas bevezető után gondoltam, írok egy pár sort arról, mivel múlatjuk az időnket mostanság.

Hajna lányom apa-fan. Igy, hogy apa sokat van itthon, folyton a lába alatt sündörög, és mindent akar csinálni, amit apa. Jelesül ezen a héten fát vágtak. Egész nap, adogatta a fákat, talicskázott, rőzsét cibált, gyújtóst aprított. Senki nem várta el ezt tőle, ő akarta így, Amikor már unta a gyújtóst, benevezett a nagy fejszével való hasogatásba is. A kis gizda kezei alig bírták felemelni a szerszámot, de aztán meglepően nagyokat suppantott. Élvezte. Sötétben sem nagyon akarta abbahagyni. Úgy tűnik, neki most állt helyre a lelki békéje a költözés óta. Azt láttam, neki volt a legnehezebb, de mostanra újra kivirult.

DSC_0045

Enéh, az irodalom nagy rajongója, az elmúlt két hétben felfalta a Helka trilógiát, épp ma mondta, hogy reméli, hogy apa újra könyvtárba megy, és hoz neki újabb nyalánkságot.

DSC_0143

Réka továbbra is a németet tanulja. A dolog ott kezdődött, hogy másfél év önálló észt tanulás után belefáradt abba, hogy nem talál normális tananyagot. A család mp4 lejátszóján rálelt egy elég jól felépített német nyelvleckére, és vonzotta, hogy nem kell keresgélni, csak haladni az előre gyártott anyaggal. Elpártolt hát az észttől és rácuppant a németre. Előre lefektette magának, hogy naponta minimum 1 órát kell foglalkozzon vele. (Az ötnyelves Bálintnál tájékozódtunk, hogy ennyi kell ahhoz, ha 2 év alatt középszintre akar fejlődni) Tartja is, és elég jól halad. Kíváncsi leszek, hogy lepipálja-e az én 10 év alatt abszolvált angolomat… :Đ

DSC_0046

És akkor magamról is egypár szót. Amikor a nyáron kiderült, hogy a “biztos” jövedelmünket a gyermekeink érdekeit szem előtt tartó hivatal lenulláztatta, akkor nagyon ramatyul éreztem magam. Szerencsére képtelen vagyok tartósan ramatyul érezni magam, úgyhogy kiutat kerestem. Megfogalmaztam, hogy mennyit szeretnék keresni és azt is mellé írtam, hogy csakis freelancer vagyis szabadúszó munkával digitális nomádként. Persze a hogyanokról dunsztom se volt, csak “elküldtem” a kérést. Két nap se telt el, megjelent a Facebook üzenőfalamon egy fizetett hirdetés, mi szerint a Google ösztöndíjprogramot hirdet többek között mobil applikáció programozásra. Egyből tudtam, hogy ez nekem jött. Beadtam a jelentkezésem másik százezer európai sorstárssal együtt. Bekerültem a szerencsés húszezerbe. Még egy ideig azt hittem, kamu a dolog, de amikor elkezdődött a program, kezdtem belelátni a miértekbe és a hogyanokba, és elkezdtem tanulni, rájöttem, hogy ez tényleg egy hatalmas lehetőség és nem kamu. Úgyhogy most megközelítőleg heti 10 órában újra programozni tanulok, itthonról, mégis szorosabb összeköttetésben a mentorommal, mint az egyetemen valaha is bármelyik tanárommal.

Közben a frissen alakult cégünk máris pályázatot nyert eszközbeszerzésre.

Nyolc hónapja indultunk otthonról a SEMMIvel, és most azt érzem, áldás van rajtunk.

Hát ez van velünk ezen az őszön.

Figyelem

Előrebocsátom, hogy az, amiről most írni fogok, nem az én érdemem, csak úgy kaptam. Én ugyanis akkor érzem jól magam, ha nem kell senkit szórakoztassak egy társasági összejövetelen, hanem csak figyelhetek és szintetizálhatok. Ez az állandó gyakorlás elég jól kifejlesztette bizonyos készségeimet, amelyeknek nagy hasznát veszem a gyerekeimhez való viszonyulásomkor. (Aki nem ilyennek született, az se keseredjen el, mert elsajátítható némi gyakorlással az, hogy az ember FIGYEL. Popper Péter Belső utakon című könyvében konkrét gyakorlatsort is ajánl ehhez.)

A lényeg az, hogy már számos helyről visszaköszönt az, hogy mennyire fontos, hogy figyeljük a gyereket. Itt nem arról van szó, hogy meghallgatom, ha mond valamit, mert ez alap, hanem arról, hogy csendben figyeled, amit csinál, ahogy csinálja, lehetőleg értékítélet nélkül. Erről beszél Jean Liedloff is Az elveszett boldogság nyomában című könyvében, amikor azt taglalja, hogy miért nem sunyik a jekána gyerekek, és miért nem próbálják soha titokban a csínytevéseket elkövetni. De erről ír André Stern is, amikor azt taglalja, hogy az édesanyja, hogyan kísérte figyelemmel azt, amikor ő rajzolt. Szerintem ez egy nagyon fontos pontja a könyvnek.

DSC_0126

Ez a figyelem nem csak és nem elsősorban azért fontos, hogy jobban megismerjük a gyerekünket, hanem ez NEKI fontos. Ha azt érzi, hogy figyelik, akkor érzi kiegyensúlyozottnak magát. Nincsen miért parádézni, nincsen miért bosszantásból rosszalkodni, nincsen miért az orromba tolja a festményét, mert TUDJA, hogy láttam és tudja, hogy nincs egyedül. Nem sunnyog, nem dicsérteti magát, mert érzi, hogy néha – figyelemfelhívás nélkül is – rajta van a fókuszpont. Nekem ez rengeteget segít. Amikor néha elhiszem, hogy nincs időm erre, akkor szokott jönni a gubanc. Akkor azt pár napon belül észreveszem. Elkezdenek görénykedni egymással, elkezdenek dacolni ész nélkül, és a kéréseimet a falnak is szánhatnám olyankor. Érezhető lesz, hogy a kapocs megszakadt. Aztán erőt veszek magamon, újra “lesbe állok”, és kisimulnak a felborzolt idegek. És itt egyáltalán nem kell nagy időintervallumokban gondolkodni! 1-2 perc egy-egy váratlan pillanatban, és a kis lelke máris elhiszi, hogy ott van rajta is a szemem, az áldásom, és szeretem. Ennyi kell, nem több. Nincs szükség négy gombócos fagyira, játékokra, játszóházra, csak és kizárólag arra a pár perc figyelemre, amikor úgy érzi, ő van a világod közepén és nem azért, mert szépen teljesített, vagy mert rossz fát tett a tűzre, hanem csak úgy, mert van és mert pont olyannak szereted, amilyen.

DSC_0168

Ezzel pedig azt is kiküszöbölöd, hogy azért hajtson, azért akarjon teljesíteni, hogy végre kiérdemelje a figyelmedet. A szabad tanulásnál ez nagyon fontos! Az, hogy ne a szülőnek való megfelelni akarásból csináljon valamit, vagy ne a látványra menjen a beltartalmi értékek helyett, hanem azért foglalkozzon valamivel, mert őt magát érdekli, neki magának okoz örömet.  Nagyon kényes téma ez. Egy hajszálnyi szemrezdülés és a gyerekeim máris észreveszik, hogyan vélekedek.  Ezért nagyon igyekszem, hogy semmiképp se legyenek elvárásaim, mert ha vannak, úgyse tudom eltitkolni. És figyelek, mint egy beépülésre kész belső hang, ami megerősíti a szándékokat, az önbizalmat és biztosítja a gyereket, hogy nincs egyedül, bárhogy is dönt.

Öt gyerek intézmény nélkül egy introvertált anyával

Jó kis kalamajkába keveredtem én, aki – amióta az eszemet tudom – külön szobában laktam, egyedül az egész emeleten. Kb. évente kétszer szánta rá magát egy-egy ember, hogy felmerészkedjen a meredek lépcsőkön. Nem is hiányoztak a látogatók. Az volt az én szentélyem. Szerettem egyedül lenni. Ehhez képest most…

Az engem sajnálók elképzeléseiben az él, hogy öt gyerek zsibong ÁLLANDÓ jelleggel körülöttem, nincs egy szusszanásnyi időm, hisz egyik se jár se iskolába, se óvodába, ráadásul én se járok sehová, hogy bébiszitterre bízhassam őket. Tanítom őket, készülök az óráikra, háromnak háromfélét… Na ha ez tényleg így lenne, akkor nem írnék blogot😊

Nagyon érdekes az a dolog, ahogyan a gyerekek szocializálódnak abba, amiben élnek (bár tudom, egyesek azt képzelik, hogy a szocializáció fogalma szorosan összefügg az oktatási intézményekkel – ők helyettesítsenek be akkor más szinonímáját ennek a szónak ). A gyerekeim megközelítőleg egy éves koruk tájékán valahogy automatikusan ráéreztek arra, hogy hogyan kezeljenek engem.

( Azért azt megjegyzem, hogy éppen ezért az első év mindegyikkel maga volt a pokol. Valamilyen – csak sejthető – oknál fogva nekem egyetlen ivadékom sem volt az a békésen nézelődő fajta. Sőt. A babakocsi felesleges pénzkiobásnak bizonyult, a fiúknál már a kiságy is. NONSTOP műszak volt valamennyinek az első éve. Horror. Állandó szoptatás és hordozás. Egy erősen introvertált anyának ez a halál… Most kezdek éledezni 😊).

Visszatérve kicsinyeim hozzám való viszonyára, sokszor magam is elcsodálkozok, hogy mennyire tiszteletben tartják az én-időmet. A jelszó a “Meghaltam.” és máris nagy ívben elkerülnek. Regő is gyorsan beépült a házi szokásrendbe, pedig ő aztán kiapadhatatlan kívánságlistával rendelkezik. Valahogy megérezte, hogy van egy arckifejezésem, amit ha felöltök, akkor jobb apának hisztizni 😀

Így hát nem okoz nagy gondot, hogy itthon van mindenki egész nap. Ők is csinálják a dolgukat, én is. Vannak közös programok, amiket minden nap együtt csinálunk (torna, felolvasás, étkezések, traccspartik), de nem ülünk egymás szájában állandóan. Én nem játszom tanárt. Ha kérdeznek, mesélek, magyarázok, de nem én felügyelem a haladásukat. Bármily hihetetlen önszabályozók. Magyarországon a Szegedi Egyetem Pedagógia Tanszékén van egy erdélyi származású kutató: D.Molnár Éva, aki az önszabályozó tanulással foglalkozik, ő egyelőre csak elméletben, hisz amíg nincs kidolgozott – az iskolák számára is használható -kivitelezés, addig külföldi eredményeken alapul a munkája. Ennek a lényege, hogy a gyermek saját kíváncsiságát követve tanuljon és haladjon előre. Ez a tanár azért dolgozik, hogy az iskolában is megvalósulhasson bizonyos szinten ez az elképzelés. Mi ezt egy kicsit megelőzzük és hasonló elveket vallva -sok-sok külföldi és magyar szakirodalmat végigböngészve bizalmat szavaztunk az ötletnek, de legfőképp a gyerekeinknek.  Bevált. Önszántukból tanulnak, mint a kisangyal. Fura lehet ez annak, akinek a gyerekei iskolába járnak és arra se bírja rávenni őket, hogy a házi feladatot megcsinálják, de higyjétek el ez egészen más szituáció. Ha volt már iskolás a gyerek, akkor ebből meg kell “gyógyuljon”, hisz ott mindig más elképzelései és elvárásai mentén kellett teljesítsen, muszájból. Ezután senkinek nem azonnal fog menni a szabad tanulás. Ezt a gyógyulási folyamatot nevezi az amerikai szakirodalom deschooling szakasznak. Egyes vélemények szerint ez annyi hónap, ahány évet eltöltött a gyerek az iskolában, de szerintem több. Nálunk a duplája volt. De most már működik a rendszer. Ma például Enéh lányom a kutya témába ásta bele magát. Mert a hócipője tele lett azzal, hogy röpködnek a fajtanevek és ő nem tud konkrét kutyát hozzákapcsolni. Nekiült a google-nek és kutyafajtákat azonosít… már vagy 2 órája… És ugyanígy a többiek sem lufihámozással töltik az idejüket. Dolgoznak, ha szabad így fogalmaznom.

20171017_083246 Hajna megfigyeléseket hajt végre a tyúkudvarban… a tyúkokon ☺. Be van költözve csaknem egy hete. Már többet tud róluk, mint én valaha. Réka a német nyelcleckével a fülében répát pucol. Regő gyurmázik már két napja folyamatosan.

20171025_104311

Mindnyájan saját belső motivációtól hajtva teszik mindezt, ezért nincsen miért kontrolláljam őket. Nincs ellenőrizgetés,  nincs csesztetés, nincs bünti, nincs stressz. Van viszont fejlődés, kíváncsiság, kreativitás, találékonyság, lelkesedés, ennélfogva hatékony tanulás és sikerélmény.

Így vagyunk képesek hosszútávon jó hangulatban együtt élni én  – az introvertált anya, és öt – a nap 24 órájában itthon lévő gyerekem.

20171008_120043

Gondolatok André Sternről és a korlátokról

Félelmetes, hogy milyen sokan félreértelmezik André Stern mondanivalóját. Mintha csak az jutna el a tudatukig, hogy nincs iskola, a gyerek mindig azt csinál, amit akar. Pedig az én olvasatomban egyáltalán nem erről beszél…

Szeretem benne, hogy nem mondja meg a frankót, soha nem ad tanácsot és nem azt mondja, hogy “ez az út”, hanem azt, hogy “ilyen az én utam, ez is egy opció, de mindenki magának kell személyre-, családra szabja.” Az előadásán a kérdéseknél mindig izgultam, hogy mit fog válaszolni, de szerencsére egyszer sem kellett csalódjak benne, senkinek nem adott egyértelmű választ ☺

Mi is az a nekem nagyon fontos dolog, amit kihámoztam könyveiből? Az, hogy számára volt egy szigorú keretrendszer és azon belül kapott szabadságot. A szigorú alatt nem az erőszakos végrehajtást értem, hanem a szigorú KÖVETKEZETESSÉGET. Őt minden áldott este pontban 8-kor egy rituálé keretében lefektették aludni. Amikor arról beszél, hogy reggel sose ébresztették fel, akkor ez így már egészen más színezetet kap, ugye? Mert akkor már egyértelmű, hogy nem a büdös kölök önfegyelmének a hiánya, hogy reggel 8-kor még mindig a lóbőrt húzza, hanem lehet, hogy bujkál benne valami nyavalya vagy egyszerűen csak kimerült valamitől és a szervezetének szüksége van a pihenésre. Ki mer vitatkozni a gyerek fizikális igényeivel?

Számtalan más alkalommal is utal arra, hogy megvolt a napirendje, tanfolyamokra járt, magánórákat vett. Ezt szabályok nélkül nem lehetett volna, ez biztos.

Photo0208
A családom Andréval

Azt sem állítja, hogy a gyereknek nem lehet nemet mondani. Nemet mondani lehet következetesen és megfontoltan, és kihangsúlyozza, hogy több legyen az igen, mint a nem. Na de egy szabályokhoz szokott gyerek vajon milyen arányban akar olyat, amit nem lehet? Tapasztalatom szerint nagyon minimális ez a szám. Nagyon ritkán van olyan, hogy a gyerekeim olyat kérjenek, amire nemet kell mondjak… mert egyszerűen belesimultak az életünkbe (mint ahogy Arno Stern festőhelyén belesimulnak a látogatók az íratlan szabályrendszerbe).

A már említett keretrendszer nem gát, hanem biztonsági korlát. Ha mi felnőttek, magunkat megfigyeljük, rájövünk, hogy nekünk is szükségünk van a biztonsági korlátra, mert különben jobb esetben csak szétfolyunk.

Amíg kint laktunk a pusztában, nagyon sokszor elmerengve vizsgáltam a pusztán lakó öregeket, akik egyes egyedül éldegéltek már évtizedek óta a mindentől távol eső tanyájukon, eszük ágában sem volt beköltözni a faluba ( kettőt is ismertem, akinek saját háza volt a falu központjában, mégis a tanyasi magányt választotta) és tették nap nap után a dolgukat. Eleinte nem értettem, mi tartja őket egyben, miért nem úsznak el, hisz semmi sem kötelező, senki nem várja a kaját, a tiszta ruhát, a figyelmet. Aztán lassanként megértettem, hogy az a szigorú napirend, a szokások, amiknek mindig úgy kell lezajlani, azok gondoskodnak róla, hogy ezek az emberek külső kényszerektől mentesen is éljenek, gazdaságot vezessenek, reggel felöltözzenek, MEGFÉSÜLKÖDJENEK, reggelizzenek, felseperjék az udvart… és amikor mindez megvan, tehát gondoskodtak saját magukról, azután már lehet mókázni, faragni vagy pletykálni, sütit sütni és kötögetni. S világ így kerek. De ha úgy lennének, mint én voltam eleinte a nagy szabadságommal, hogy ami eszembe jutott, azt csináltam, nem reggeliztem, mert érdekesebb volt a varrógép aztán délben leesett vércukorszinttel kóvályogtam az üres hűtő és a kamra között… na így nem lehetett hatékonyan alkotni, ráadásul a napom jelentős részében súlyos diszkomfort érzéssel küzdöttem.

A gyermeknél is valami hasonlót kell elképzelni. A keretrendszer segíti kiteljesedni a szabadságát. Ezt a biztonsági korlátot pedig csak akkor vagyok képes felépíteni a gyerekem köré, ha NEKEM sziklaszilárd önfegyelmem van, ha ÉN tudom tartani magam a szabályokhoz minden körülmény között. Tehát megint oda lyukadtam ki, hogy a gyereknevelés valójában önnevelés vagy inkább személyiségünk fejlesztése és vajmi kevés köze van technikához, nevelési elvekhez vagy bármi máshoz, ami elméleti síkon sajátítható el.

Isten veled, GYES-betegség! 2.

Amikor valakinek elárulom, hogy otthon vagyok a gyerekkel 12 éve, mindig az az első kérdés, hogy mikor megyek vissza dolgozni, mert ő ezt nem bírná. Nos…

Mint már írtam, a nagy hozzáállásbeli változást követően jött a gyakorlati rész. A probléma azonosítása után a feladat adott volt: a jutalomközpont ingerlése harmadik fél bevonása nélkül… 😁

Nekem nagy nehézséget okozott, hogy elvárás nélkül is teljesítsek.

Ebben hozta az első nagy áttörést FlyLady. Nem tudom a nő igazi nevét, de egy életre a szívembe zártam (főleg a fürdőköpenyes képe tetszik a kávéval a kezében 😁). Ez a kedves hölgy pontosan olyan kaotikusan éldegélte az életét, mint én. És szerencsére pontosan annyit lelkizett a dolgok felett, mint én. Így adódhatott, hogy feltárta magában azokat a dolgokat, amik ilyenné tették és nem okok gyökerét kutatta (mint a pszichomókusok), hanem megoldásokat keresett a problémára. Kidolgozta magának, hogyan másszon ki a káoszból és miután neki sikerült, megosztotta ezt a nagyvilággal. A célterülete a háziasszonyi teendők voltak,de ő maga is elismeri, hogy a környezet a lélek kivetülése és FORDÍTVA (és itt most nem az ötgyetekes játszódélután utáni hadiállapotokra gondolok 😊).

Felépítetett velem, az addigi folyton jelenlévő külső kényszer helyett egy belső-kényszer-rendszert. Nem mondom, hogy pikk-pakk ment, de kitartó voltam. Mivel tényleg tisztában volt a mozgatóimmal, fontos pont volt nála, hogy minden nap szánjak arra is időt, hogy kikapcsolódjak. A tanácsai aranyat értek. Van olyan, aki nem érti mit esznek annyian FlyLadyn, de azok azért nem értik, mert ők nem ilyen típusú emberek. Eszembe is jut rögtön egy anyuka, aki vállát vonogatva mondta, hogy nem érti, miért kell külön pontba szedni, hogy kitörölöm a mosogatót, amikor ő mindig kitörli. Na, ő máris ugorhatott volna a következő pontra: az önmaga megítélésére.

Halljátok azt a kis hangot a fejetekben, ami ítélkezik felettetek, esetleg elismerően bólogat avagy száját csettintve csóválja a fejét, ha tesztek valamit? Jó hírem van! Az a hang is ti vagytok, és ha soha nem bólogat elismerően és mindig csak a fejét csóválja, azon csak és kizárólag TI tudtok változtatni. Persze nem egyszerű, hogy a viharba’ lenne az, de lehet.

Évekkel ez előtt olvastam a Szuperérzékeny gyermekek című könyvet, és akkor nyílt fel a szemem, amikor azt írta, hogy a gyerek mellett nem szabad kritizálni másokat, mert ő ezt beépíti magának belső hanggá, és önmaga megítélésénél ez a hang lesz a mérvadó. Erre a gondolatra hónapokig ráültem és rájöttem, hogy ezt a hangot lehet hangolni. Mert hogy pontosan olyan hozzáállása van a hangnak magamhoz, mint ahogyan én hozzáállok a többi emberhez.

Ha én szeretettel, elfogadóan tekintek a többi emberre, elismerően gondolok a teljesítményükre és eszembe se jut, hogy a hibát keressem benne (tény, hogy kemény önfegyelem és sok-sok gyakorlás kérdése ez azok számára, akik eddig szőrszálhasogatók voltak), akkor észrevétlenül megváltozik a Hang is, amely önmagunkat ítéli meg. Egyszer csak elkezd “dicsérni”. Én ezen mentem keresztül és nekem ez működött. Persze nem azonnal és nem könnyedén, de most vagy akarunk valamit, vagy nem. Én akartam, hogy ne kelljen azért elmenjek dolgozni, hogy valami nem releváns személy elismerje az értékeimet.

A harmadik a célfüzet.  Amíg csak úgy gondolsz a vágyaidra, hogy “jó lenne”, “tervezem”, “majd egyszer”, addig nem fog történni SEMMI és te se fogod azt érezni, hogy haladsz valamerre, hiszen senki nem mondja meg egy GYES-en lévő anyának, hogy mit kell elérjen ahhoz, hogy az önbizalmával ne legyenek gondok. De ha te egy tiszta pillanatodban leülsz és leírod, hová szeretnél eljutni 1, 2, 5 vagy 10 év múlva, akkor elkezdesz tenni azért, hogy azok a dolgok megvalósuljanak. Mondok példát. Egy ideig az volt a lemezem, hogy “fogyózni kéne” Egy szép napon azonban leírtam: fél év múlva elérem azt a súlyt, amilyen súllyal leérettségiztem.  Ezután már, hogy ez megfogalmazódott, nem is kellett fél év. Nem az adott önbizalmat, hogy lefogytam, hanem az, hogy MEGCSINÁLTAM!!! Ugyanilyen volt a “eljutok oda, hogy szótár nélkül értőn olvasom az angol szöveget”. Igazából nem vett ez el sok időt, mert csak annyit tettem, hogy minden szoptatás alatt kizárólag angol nyelven olvastam és használtam az ANKI-t (szókártya tanuló program). Egy év múlva már magam írtam angolul a gyerekek év végi beszámolóját, és napi szinten olvastam angolul cikkeket. És csak annyi kellett, hogy megfogalmazzak konkrétan, hogy EZT AKAROM és onnantól kezdve a passzív időim nem szálltak el az éterbe, hanem azokban az 5-10-20 percekben haladtam valamerre, ami megintcsak segített az önbizalmam növelésében.

Azt hiszem, ez a három fő dolog volt felelős azért, hogy végül már nem érzem azt, hogy “megőrülök otthon”  ,” Adjatok valami felnőtteknek való feladatot!” És ezért mertem bevállalni, hogy otthon maradok a gyerekeimmel úgy, hogy ettől nem kattanok be.

20170828_113828

Isten veled, GYES-betegség! 1.

Aki valami univerzális pirulát vár erre a kórra, az csalódni fog. Nincs gyógyszerjavaslatom, ellenben el tudom mesélni az én küzdelmeimet és – mostanra tán kijelenthetem – győzelmemet efölött a vitatott állapot fölött.

Amikor az ember esze ébredésétől kezdve mindig eljár valahová, ahol megmondják neki pontosan, hogy mit kell csinálni, akkurátusan körvonalazzák, hogy mitől “jó” vagy “rossz” az egyén, mit kell teljesitsen, hogy megdicsérjék, majd pedig jutalmazzák, ha jól teljesít és büntetik ha rosszul… akkor nagy pofáncsapás hirtelen a földön találni magunkat, ahol se korlát, se kapaszkodó,  se elismerés, büntetés viszont annál több…

Mit is értek ez alatt? Amikor valaki közel húsz év közoktatás és x év munkábajárást követően hirtelen nem kell menjen sehová, már az is egy sokk. Hiszen még sose volt ilyen, azt a pár hét gyorsan elszálló szabadságot leszámítva. De az az igazi sokk, hogy innentől kezdve sem anyagilag sem erkölcsileg nem járnak a csillagos ötösök meg a hátbaveregetések. A jutalom elmaradását pedig – a kutatások szerint – az agy büntetésként érzékeli. Tehát ha nem fizetnek annyit, nem dicsérnek annyit, nem jön annyi pozitív visszacsatolás, mint korábban, akkor úgy érzékeli az ember, hogy büntetésben részesül. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekneveléshez mindenki jobban ért, tehát te sose lehetsz jó. Van, aki kényszeresen abba kapaszkodik, hogy a gyereke teljesítményével villog… mintha az ő érdeme lenne, hogy 9 hónaposan jár, másfél évesen beszél és 2 évesen már 18 kg. Nem, nem ez az ő nagy érdeme. Az ő érdeme az, hogy talált valamit, amibe belekapaszkodat, nem engedte el magát és még mindig kitartóan gondoskodik arról a kis vakarcsról, akit ennyi idő alatt már meg is utálhatott volna mindazért, amit vele tett.

20170930_193118

Én is az egyetemről mentem szülni, nekem sem volt láblógatós időszakom, így engem is lenyomott, hol kevésbé hol jobban, ez az áldatlan helyzet. Megközelítőleg 6 évig szenvedtem attól, hogy nem jön az instant jutalom. A gyereket – ha reális vagy – nem te tanítod meg járni és beszélni és az anyagcseréjéert sem te felelsz. A kihívások – amikben bőven van részed – megoldása nem jár prémiummal, vagy főnököd sokat sejtető, elismerő bólintásával. Te, aki hozzászoktál – mert hozzászoktattak – hogy folyton visszajelzéseket kapsz arról, milyen vagy szembetalálod magad ÖNMAGADDAL.

Persze én is sok ehhez hasonló sületlen blogposztot, pszichológiai szakcikket olvastam a témáról, értettem, felfogtam, hogy mi a bibi, de semmi sem változott. Voltak kevésbé ramaty és ramatyabb időszakaim. Állandóan az járt a fejemben, hogyan kellene hozzáálljak ehhez az egészhez, hogy jó legyen. Aztàn, mint minden fejlődési ugrás, ez is egy pillanat alatt ért meg és változtatott az életemen.

Egy ilyen magam alatti időszakban – éppen 4 évvel ez előtt, ültünk kint a férjemmel a hintaágyon . Sose felejtem el. Egyszer csak elkezdte kiparodizálni a lényegét annak, amit csinálok ilyenkor, ha elkap az akut GYES-kór. Akkora igazságokat sűrített a monológjába és azt olyan kristálytisztán tette, hogy elkezdtem nevetni. Nem is bírtam abbahagyni. Kacagtam, kacagtam… saját magamon. Abban a pillanatban érett meg bennem az a sok agyalás a témáról. Összeállt és a szívemig hatolt. Ettől számítom azt, hogy elmúlt a “betegség” intenzív szakasza. Mintha felnyílt volna a szemem.

Ekkortól vettem komolyan a Célfüzetet, FlyLady-t, és legfőképp magamat.

Most látom azonban, hogy elszaladt az idő, máris mennyit írtam és talán jobb is, ha ezeknek külön posztot szentelek, mert megérdemlik. Jövő héten ezekkel folytatom!

 

Oktatási rendszerek té és tova

Nem vagyok felületes. Amikor oktatási formát váltottunk, elég alaposan beleástam magam az “iskola” témába. Hol milyen, előnyök, hátrányok.

Példázza egy saját tapasztalat a sikeresebb és a kevésbé sikeres közötti alapvető különbséget ( szándékosan nem írom úgy, hogy nyugat- és kelet-európai). Ismeritek a Duolingo internetes nyelvtanuló oldalt?  Nagyon klassz, próbáljátok ki! Egy hátránya, hogy magyar nyelvről csak angolt lehet tanulni. De ha angolul már tudsz, kinyílik a nagyvilág.

Nos, én ezzel már végigmentem az angolon, majd spanyolul, németül és hollandul tanultam,  és most nyomom a románt. A román oktatási rendszerről azt kell tudni, hogy kísértetiesen hasonlít a magyarra. A másik fontos info még, hogy a tanulandó nyelv feladatait nyilván az adott nemzetiségű önkéntesek állítják össze. Ennyi előzmény után elmesélem a tapasztalataimat.

Míg a nyugat-európai nyelvek tanulásakor könnyen sikerélményt adó, lényegre törő feladatokat ad a program, átfogó, biztos tudást adó szókészletet örökít át és a javításnál is elnéző, addig a román igyekszik beugratós teszteket adni, fél szótárat belesűríti egy leckébe, váratlanul ismeretlen szavakat tesz be, igealakokon és prepozíciókon lovagol és egyetlen betű elgépelését se nézi el. A kontraszt nagyon élesen érződik.

Szerintetek melyiket tanultam szívesebben? A nyugati nyelveket tudtam használni a gyakorlatban, a román arra volt elég, hogy villoghassak az olyan szavakkal, mint vízvezetékszerelő vagy ökör és annak többesszáma. Használni azonban nem tudom a nyelvet.

Egyszer olvastam egy anyuka blogját – bocsátassék meg, de nem tudom hol – akinek a gyereke minden évben a világ más országában járt iskolába. A család egyébként magyar. Ez az anyuka írta, hogy egy hatalmas különbséget lát a magyar és a többi – általa megismert rendszer – között, mégpedig azt, hogy sehol eddig nem azt keresték, hogy mit nem tud a gyereke, hanem mindenhol azon voltak, hogy előhívják belőle azt, amit tud. Éppen ezért nem is büntették a nemtudást sehol. A feketepont intézménye, és amit az jelképez ismeretlen a világ legtöbb országában.

Én magam a holland oktatási rendszerbe ástam bele magam ( egy időben úgy volt, oda megyünk ). Ott egyáltalán nincs házi feladat, nincs osztályzás sem. Az év végi teszt pusztán a TANÁR EREDMÉNYESSÉGÉT hivatott felmérni és nem a gyerek szellemi képességeit, vagy ahogy otthon mondják “szorgalmát”. Hollandiában nemigen kell igazolásokkal alátámasztani a betegséget, ugyanis nem jellemző, hogy a gyerekek lógjanak… SZERETNEK ISKOLÁBA JÁRNI. Két évfolyam van egy osztályban, így tudnak egymásnak segíteni, ha esetleg előző évben gyengébb volt, be tudja pótolni, ha a fiatalabb jobb, előre tud haladni. Nincsen egyenolvasókönyv, mindenki olyan könyvet vesz le a polcról, ami őt érdekli és a szintjéhez való. Maguk választják meg, mit akarnak tanulni. A gyerekek között nincs verseny – gondolom az osztályzás hiányából fakadóan. Nem szégyen nem tudni valamit, nem nevetik ki egymást, ezért szívesen szerepelnek.

back-to-school-2629361_1280

Más kultúra, ugye? Bizonyosan nem lehetne egy csapásra bevezetni nálunk… mert a legtöbben – mivel csak ezt ismerik – ezt gondolják jónak.

Pedig a holland gazdaság is dübörög… nemcsak a magyar…

Hálás vagyok, hogy Magyarországon lettek iskolások a gyerekeim. Ahogy szétnézek, nehezen találnék szarabbat. Ez azért jó, mert így volt elég nyomós okom, hogy kiszálljak. Egy holland vagy egy angol iskolából nem biztos hogy kiléptünk volna, mivel nem érte volna el az ingerküszöbömet.

 

“Te csak tanuljál!”

Gondolom sokan már abba a felfogásba nőttünk bele, hogy “Te csak tanulj, édes gyerekem, ne legyen másra gondod!” Már a múlt századi szépirodalmi művekben is előbukkan ez a gondolat, mintha a magolás által többre vinné valaki, mint a munka által.

Persze, hogy én is így kezdtem. Megcsinálok én mindent helyettetek, csak… és itt azt hiszem, kimondatlan elvárásaim voltak. Azért gondolom ezt, mert nem kellett sok idő, hogy a hócipőm tele legyen ezzel a helyzettel. Mert persze nem értékelték a munkámat és nem is csinálták azt, amit elképzeltem. Több se kellett – lévén, hogy a nagy elhatározások és fordulatok embere vagyok – és jeleztem, hogy NEKEM ez igy nem fekszik, és sürgős reformokra van szükség, mert utálom, hogy egész nap a házimunkával molyolok, és nem jut időm semmi kreatívra.

Lányaim, minthogy én vagyok az anyjuk, nagyon érzékenyen reagáltak a kifakadásomra és egyből fel is ajánlották, hogy osztozzunk a tennivalókon. Mindhárman önként vállaltak valamit. Ez mindenkinek elvesz az idejéből napi 2 órát, de csak ennyit.

Fellélegezhettem és elkezdtem kigondolni, mivel is töltöm a hirtelen rám szakadt szabadidőmet. Nekiálltam spanyolul tanulni, mert ugye készültem az útra. Útvonalakat, utiterveket készítettem, kötögettem, megtanultam varrni, sokat olvastam mindenféléről, ami engem foglalkoztatott és amiket rendszesen nagy lelkesedéssel adtam elő az étkezőasztalnál. És láss csodát! Abban a pillanatban, hogy az élet élvezete fontosabb lett, mint ömagam alárendelése valami “szent” ügynek, a gyermekeim kivirágoztak.

A lelkesedésem, tettvágyam, tanulni akarásom átragadt rájuk is és ami előtte erőszakkal sem ment, az azután magától értetődő pillekönnyű dolog lett ti. az önszabályozó tanulás.

A házimunka is jól haladt. Eleinte azt gondoltam, hogy egy kicsit kényszernek érzi – mondjuk Réka – a főzést, de hamar rá kellett jöjjek, hogy ha ez így lenne, akkor délutánonként nem gasztroblogok böngészésével töltené az időt. Nos, mindannyian meg is híztunk picit abban a szezonban, amikor Réka volt a konyhás, mert – elfogultság nélkül állítom, hogy – apait-anyait beleadot

Azóta is nap mint nap, újra és újra bizonyságot nyer számomra, hogy a gyerekeim tükrök. Az én tükörképeim. Egyre inkább így van ez, ahogy haladnak a korban. Ha én nem érzem jól magam, ők se. Ha én nem vagyok nyitott a világra, akkor ők se. Az évek során szépen átveszik a világhoz való hozzáállásomat és hiába képzelek én nekik fényes jövőt, ha magamat, az elsőszámú példaképüket, egy házsártos rabszolgaként definiálom.

Amióta erre rájöttem és váltottam, azóta kerek a világ.

Photo0096
Hajna pasztellkrétás alkotása

 

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑