Jótett helyébe…

Tizennégy évvel ez előtt egy szép augusztusi délutánon itt Erdélyben tartottuk meg az egyházi esküvőnket. Azt a tipikus erdélyi parasztlakodalmat szervezték meg nekünk a rokonok. Minden teljesen konvencionális és átlagos volt… még az ajándék borítékok is… meg a menyasszonytánc 10-20.000-ei.

Történt azon az éjszakán, hogy egy kedves rokon összetörte az autóját. Épp előtte vettek lakást (sok-sok év gyűjtögetés után) és akkor ott totál le voltak égve. Az autójuk létszükség lett volna a mindennapi életükhöz.

Mi – bohém fiatalként – nem értékelve a pénzt, hisz sose volt még semmink, nekik adtunk egy kalap pénzt… a menyasszonytánc bevételét… hogy meg tudják csináltatni az autót. Nem akarták elfogadni, de erősködtünk. Mit számítottak akkor nekünk az anyagi javak?! A szerelem fűtött és táplált ☺

Aztán soha több szó nem esett erről. Voltak közös üzleti ügyeink, de ez a dolog nem jött fel többé még csak utalás szintjén se.

Egy szép napon – idetelepülésünk után – összefutottunk  a városban. Éppen próbáltunk valami biztos pontot találni itt az idegenben, amikor találkoztunk Vele. Szó szót követett, míg egyszer csak fogta magát és a férjem markába borította a pénztárcája tartalmát. Fizetésosztás után lehetett, mert nem kevés pénzről volt szó. Azt mondta, hogy amikor bajban voltak, mi segítettünk nekik. Most itt az ideje, hogy viszonozza.

DSCN2960
Moncofa, Spanyolország – 2016 február

Ez a szélyely összetarás alapja? Vagy igaz a népmese, hogy “jótett helyébe jót várj!”? Eszembe jutnak a tanítások, hogy visszaszáll rád, amit adsz, jó is, rossz is. ( A rosszról is vannak példáim, majd egyszer írok róla).

A tanulság számomra pedig az, hogy ha elengeded a kapaszkodókat és rábízod magad a Teremtőre, akkor fantasztikus dolgokat tapasztalhatsz. De amíg a biztost szorítod, nem tudja megmutatni magát a Gondviselés.

Reklámok

Az olvasás és a gyerekek

Én magam az az átlagos alsós voltam, aki makogva, erőlködve, erőszakkal kényszerítve tanultam olvasni. UTÁLTAM. A hideg is rázott arra a mondatra, hogy olvassak. Mivel azonban jó tanuló voltam, a tanító nénim harmadik osztályos koromban úgy gondolta, hogy a tehetséggondozás keretében nekem (és még két szerencsétlen társamnak) ad három kötelező olvasmányt. Fekete Istvántól a Bogáncsot, a Tüskevárat és a Téli berket kellet volna az én makogásommal egy tanév alatt elolvasni. Az elsőnél anyám nagyon kegyes volt és felolvasta nekem. Ő is látta, hogy ez kicseszés, nem tehetséggondozás. Azonban a másik kettőnél apám megtiltotta neki, hogy besegítsen. A Tüskeváron valahogy átverekedtem magam, de a Téli berek nem ment. Olyan volt számomra az a könyv, mint a mozifilmeknél az XY II. Szóval mint egy sikeres első rész után egy erőltetett ráadás.

Az osztályfőnöki füzetbe minden nap fel kellett jegyeznem, hogy mennyit olvastam. Laci barátommal – aki szerencsétlenségére szintén tehetséges gyerek volt – minden napra belehazudtunk a füzetbe öt oldalt. Addig-addig, mígnem már a leltárban több, mint 100 oldallal tartottam előbb, mint a valóságban. Nos… kiderült a dolog. Nem dicsértek meg… finoman szólva. Kiállítottak minket az iskola aulájába egy “CSALÓ” feliratú táblácskával a nyakunkba. Egy napig ott kellett álljunk. Na, ha eddig nem utáltam volna olvasni, akkor ezután mindenképpen. A Téli berektől azonban nem szabadultam. Más taktikához kellett folyamodjak. Apám egyszer elkottyintotta, hogy ő Jókainál utálta a leírásokat, ezért azokat sokszor átugrotta. Több se kellett nekem… én is átugrottam a leírásokat. Az összeset. Csak a párbeszédeket olvastam ezután. Aki belepillatott már ebbe a Fekete István remekműbe, az sejtheti, hogy gyorsan kivégeztem a könyvet ☺

Önszántamból ezután könyvet nem vettem a kezembe. Egészen ötödik év végéig, amikor megtaláltam anyám éjjeli szekrényébe pár romantikus füzetet. Ez volt az áttörés. Függő lettem, megtanultam olvasni, utána már mindegy volt mit, csak olvashassak…

A saját gyerekeimnek nem ilyen sorsot szántam. Egy központi téma volt számomra, hogy szeressenek olvasni. Az olvasás gyógyír a sebekre, kiút a kilátástalsnságból, társ a magányban.Nem akartam, hogy ez ne legyen számukra elérhető. Már amikor az első megszületett, kerestem a megoldást erre. Vekerdytől és sok más nagyokostól tájékozódtam, hogy még az elején csípjem meg a dolgot. Emlékszem, Rékuska alig töltötte a kettőt, már a Hetvenhét magyar népmesét olvastam neki minden este… hogy fejlődjön az anyanyelvi készsége ☺☺☺

A túlzásokat félretéve, minimális adag rajzfilmet láttak. Ha a szívemre teszem a kezem, és összeszámolom, összes eddigi életükben max. 30x ültek le mesét nézni DVD-n. DE minden áldott este fél-1 órát felolvastam nekik ( volt hogy napközben még órákat). És persze magam is könyvmoly vagyok.

Így esett, hogy a lányaim minden várakozásomat felülmúlóan szeretnek olvasni. Falják a könyveket. Réka tavaly nyáron közel harminc regényt végzett ki. Enéh lányom mindösszesen 4,5 éves volt, amikor kezébe vette a Rumini Datolyaparton című könyvet (cc. 400 oldal), és közölte, hogy kiolvassa. Én a bajuszom alatt mosolyogtam, az első oldalon még kb. minden harmadik betűre rákérdezett, hogy az micsoda. Aztán pár oldal után abbamaradt a kérdezősködés és pontosan fél évvel az után, hogy elkezdte, elégedetten jelentette ki, hogy végzett vele. Na ezt nem gondoltam volna.

16179772_363109600739243_3521428252275165479_o
Egy szép téli reggelen

Így hát nálunk az “Olvassál!” helyett a “Ne csak mindig olvassál!” és a “Már megint olvas!” felmordulások jellemzőek. Bárhol szívesen várakozik a női szakasz, mert nincs olyan, hogy unalom. Este, reggel vagy napközben is sokszor el-elbújva pad alatt, emeletes ágy tetején, fás kamrába, bokor tövében isszák magukba a történeteket, hogy feloldják feszültségeiket, tájékozódjanak a nagyvilágban, csiszolják az anyanyelvüket és érezzék jól magukat.

Felszabadultan lehet csak

A minap olvastam a fészen egy fiúról, aki hetedikes létére már versenyre tud kelni bármilyen profi fotóssal. Kicsit leültem és elagyalgattam ezen. Vajon mi az, ami miatt ő képes volt ilyen szintre fejlődni és más szakmabeli felnőttek ennek a közelébe se érnek.

Szendi Gábor Szárnyakat adni című könyvében (is) felsorol egy rakat kutatási eredményt és bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az agy ugyanúgy képes fejlődni, változni, tanulni 60 évesen is, mint 20 évesen. Akkor??? Miért alakult ki az a tévhit, hogy a tanulás csak a gyerekeknél hatékony és a felnőttek már “öregek” hozzá?

A válaszért magamat és a gyerekeimet hasonlítottam össze. Tanulni én is tudok. Sokszor egész hatékonynak érzem magam. Sokkal hatékonyabbnak, mint mondjuk gimis koromban. Azonban nem mindig van ez így. Amikor hivatalos levél érkezik valami szervtől, amikor valamilyen határidő szorongat, vagy egyszerűen csak rám ijeszt valaki, akkor leblokkol az agyam.

Napi szinten használom az ANKI nevű szótanuló programot, ami tájékoztatást ad a gyorsaságomról, a teljesítményemről napokra lebontva. Teljesen egyértelműen ki szokott rajzolódni, ha valami bajom van. Aha. Akkor nem lehet, hogy a felnőttek létért való küzdelme, az a sok félelem amit közvetít nekik a sajtó, a felelősség, amivel felruházzák őket ( most már még a spirituális tanítók is ), a munkahelyen való szorongatás, esetleg a párkapcsolati zűrök, egyszóval a stressz, mind-mind blokkolják az agyuk fogékonyságát és tanulási képességét? A gyerekeknek viszont – ideális esetben – nem kell aggódniuk a számlák miatt, kaja miatt, nincs nagy teher a vállukon, a szüleik szeretete feltétlen, ezért képesek hatalmasnak tűnő teljesítményekre…?

Tavasszal voltam André Stern magyarországi előadásán, amin arról beszélt, hogy a lelkesedés az agy tápoldata. Ez sem mond ellent az elméletemnek. Szorongva nem lehet ugyanis lelkesedni. André is egy élő példája annak, hogy a tanulás nem korhoz kötött ( és véletlen sem iskolához).

fun-863394_1280

Az én gyerekeim se csinálnak semmi hasznos dolgot, ha mondjuk félnek valamitől, vagy valami nem oké a környezetükben. Szépen lassan jöttem rá arra, hogy egyetlen módon tudom rávenni őket arra, hogy ésszerűen töltsék az idejüket: ha kiszűröm a negatív ingereket, békés, vidám légkört biztosítok számukra, mert akkor tényleg szárnyra kelnek és elképesztő magasságokat járnak be rövid időn belül. Ám ha veszekedés van,  szorongatás van, nem alszanak eleget, nincsen elég idejük magukkal lenni, akkor pótcselekvésekbe menekülnek.

Hogyan indulunk hát neki az új tanévnek? Vidáman, gondokhoz máshogy állva, tervekkel és célokkal felfegyverkezve… Mindenkinek hasonlókat kívánok!

 

 

 

Önelfogadás

 

 

A szomszéd néni kukkol. Iparilag csinálja az öreglány pedig nem nézné ki belőle az ember elsőre. Jellemzője, hogy botjával általában  csigalassan közlekedik. Általában, de nem mindig. Történt ugyanis egy párszor, hogy amikor ráköszöntem, villámgyorsan eltűnt a látótérből. Ez volt az, ami gyanús lett. Lassan rájöttem, hogy olyankor, amikor kukkol , akkor köszöntésre láthatatlanná válik. Amikor meg csak simán néz, akkor nyájasan visszaköszön.

by-looking-2082606_1280

Bevallom, nem túl szimpi szokás ez számomra… nem vagyok erre huzalozva.

Ma jöttem-mentem az udvaron a konyha és a ház között. Ő kint állt a háza előtt és nézett be az udvarunkra. Visszanéztem rá és dacosan összeszorítottam a számat. “Préselj már ki magadból egy jónapotot!” – nógattam saját magam, de nem ment. Elkezdtem kifogásokat keresni: azért nem köszönök, mert most honnan tudjam, hogy hogy áll épp hozzá. “Hülyeség, pontosan tudod, hogy most várja az üdvözlést!” Igen, de… megint egy sor mentegetőzés, és kifogásgyártás következett, hogy ne lépjen fel a kognitív disszonancia saját magam irányába. Végül lefejtettem a héjakat magamról, bevillant a reggel a fészbukon olvasott bölcsesség: “Nem azért kell kedvesnek lenni másokkal, mert azok kedvesek, hanem azért, mert ÉN az vagyok.” Megálltam az udvar közepén, visszabámultam rá és elfogadtam: azért nem köszönök, mert kajakra bunkó vagyok.

Ki a környezettudatos?

Ismerek sok olyan családot, akik azt állítják, hogy ők nem szennyezik a környezetet semmivel, ezért nekik minden csak fából meg gyapjúból meg biopamutból van, és csak egészséges ételeket esznek.

Hmm. Tényleg soha, de soha, de soha nem kaptak műanyag játékot a gyerekei??? Soha, de soha nem kaptak bébiplüss rugit, vagy eldobható pelenkát? Nem is volt nekik soha akril fonaluk meg nylonzacskójuk? És soha nem kaptak bonbont vagy Pilótakekszet ajándékba?

Fura. Én nem voltam ilyen szerencsés. Egyszer még TV-t is akart adni valaki, mert azt hitte, hogy a nincstelenségünk miatt nincs…

Ezt a  “minden kizárólag természetes”  dolgot egyfajta sznobizmusnak tartom. A saját magam részéről is, mert bennem is van egy nagy adag, de azért látom azt, hogy mennyi mindent (szennyező dolgokat!) kell kidobni ahhoz, hogy mindenből csak a natúr maradjon. A másik lehetőség az elajándékozás. Igen ám, de milyen ember vagyok én, ha másnak ajándékozom azt, ami meggyőződésem szerint egészségtelen? EZ EGY NAGY NAGY ZSÁKUTCA.

Láttam itt Erdélyben hogyan fonják/szövik a nylonzacsiból a lábtörlőt. Nem természetes az már igaz. De ha kidobom a zacsit, és nálam csak csuhéj lábtörlő lesz, mert az természetes, akkor én marhára környezetkímélő vagyok nemdebár??? Há’ látszik!

Na a lányomban annyi sznobizmus sincs, mint bennem. Kitalálta ugyanis, hogy a hulladékból próbál meg kézműveskedni. Odaült a szemétrakás tetejére és azon agyalt, miből mit lehetne csinálni.

20170831_192811
Csirkeháló alapra bálamadzagból szőtt szandál

Az őszi egérinvázióra gondolva, készített egy egérfogót is:

Változtatni nehéz

Most decemberben lesz 10 éve, hogy megvettük azt az alföldi tanyát, ahol le akartuk élni az életünket. Minden téglát úgy tettünk le, minden ecsetvonást úgy húztunk, minden fát úgy ültettünk, hogy azt hittük, ott öregszünk meg.

Mást dobott a gép. Amikor itt vagyunk, több, mint 500 km-re ettől a tanyától, és küzdök a gémeskúttal, a rókával vagy a szarlapátolással, akkor eszembe se jut, hogy van egy hely, ahol kényelmesebb lenne. Nem jut eszembe, mert nem érek rá ezen agyalni és mert annyi jót kapunk itt, amennyit ott soha. Ilyenkor nem cserélném a régmúltra. Ám, amikor pár napra hazalátogattunk, vörösre sírtam a szemeimet, a látványtól, hogy mi minden “hiányzik” nekem. A gyümölcsfáim roskadoztak a termés alatt, a jó kis komposztos konyhakertem gazosan árválkodott a megművelt földek közepén, a fürdőkád meleg vízzel telve hívogatott és a WC is azonnal elnyelte, amit el kellett nyelnie…

railway-1483457_1280

De most komolyan! Mondhatom én azt, hogy mindez hiányzik nekem, ha 2 hónapig eszembe se jutott? Amikor távol vagyok, simán eladnám az egészet..  de amikor hazamegyek… amikor hazamegyek, semmi pénzért meg nem válnék tőle…

Gondolom ezért nehéz váltani, változtatni, feladni az addigi életet… mert amikor dönteni kell arról, hogy feladod akkor még mindaz körülötted van és csak azt látod, mit veszítesz, és az, amit nyersz, a jövő bizonytalan homályába vész. A megszokás kényelme – még akkor is, ha rossz – erősebb, mint a kaland utáni vágy. Egy ideig.

Amikor valami eszement ötlettől vezérelve  2 évvel ez előtt lefoglaltam a spanyolországi apartmant, akkor épp a kalandvágy volt erősebb. Aztán eltelt egy hónap, és egy éjjel arra ébredtem, hogy félek. Mit félek, rettegek az ismeretlentől. Négy gyerekkel egyedül 2300 km-re az otthonomtól több, mint egy hónapig… Mi lesz ha… Azonnal visszamondtam volna mindent, ha nem lett volna már kifizetve a szálláshely. Aztán valahogy túltettem magam ezen az iszonyat erős visszakozási vágyon, de azért a félelem bennem maradt. Mígnem egy szép téli napon a Földközi-tenger partján találtam magam pólóban, rövidnadrágban, míg a gyerekek tengeri csillagot szedtek, én a homokban heverve élveztem a mediterrán időjárást és semmi pénzért nem cseréltem volna gyáva önmagammal, aki nem indult volna el, de élete végéig lett volna egy lemez, amit olykor feltesz: “A gyerekek miatt nem tudtam soha utazni, pedig mindig arra vágytam.”

Most sem indultunk volna el magunktól. Mert megvan a ház, a jó kis munkahely. Az igaz, hogy nem szeretnek, nem jó a környék, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a helyiek az anyagi javaknak és keveset a lelkieknek,  nincs itt senkink, de kibírjuk. Más is kibírta. Sokan használják ezt a “ki lehet bírni” kifejezést. Mi is ezt használtuk egy ideig. Ha nem ragaszkodtunk volna a házhoz és a munkahelyhez annyira, akkor lehet, hogy már jóval előbb leléptünk volna Erdélybe, az Őrségbe vagy akárhová, ahol rokon lelkek vannak.

Aztán a döntésbe besegítettek 😁. Ha az egyes embereknek nem is, de az  eseményeknek hálás vagyok. Lényegtelenné tették azt, amit veszíthetek ahhoz képest, amit nyerek.

Megállapítottam, hogy ha kevesebb ragaszkodás lenne bennem a biztoshoz, a komfort zónához, a tárgyakhoz, boldogabb lennék. Szerintem más is így van ezzel…

 

Járt utat a járatlanért 2.

Mindenki tökéletes anya akar lenni. Vagy legalábbis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy gyerekeinek a legjobb legyen. A különbség pusztán abban van, hogy kinek mi az a bizonyos “legjobb”. Van, aki biztos szakmát szeretne adni, van aki anyagi javakat, aztán vannak azok, akik egészséges pszichét és harmonikus, kiegyensúlyozott személyiséget. Ennek útja-módja pedig már igazán csak a szülőtől és legfőképp a gyerek személyiségétől függ.

Az én művészlelkű (és kezű), szuperérzékeny, introvertált, elvont másodszülöttemnek nagyon nem tett jót az iskola. Nem evett, véresre vakarta az ujjait, agresszívvá vált és látványosan szenvedett egy érzéketlen, autokrata, szeretethiányos, kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő tanerő terrorja alatt. Persze nem az én gyerekem volt az egyetlen szenvedő alany, de a tősgyökeres falusiak már tudták, hogy ők húznák a rövidebbet, ha bármit is lépnének, így hát elnézték hogy bepisil a gyerek, mert a szünetre nem engedi ki a tanító néni, elnézték, hogy az elsős gyereknek napközi után még este 9-ig tanulni kell, ha teljesíteni akar, elnézték, hogy több gyerek is idegi alapon lett asztmás, ekcémás, fejfájós… Hát én nem voltam ilyen elnéző. Az igazgatónőhöz fordultam, aki csak széttárta a karját és vígasztalásul biztosított, hogy az ominózus tanítónőnek igen jók az eredményei. Hogy miben eredményes, arra nem tért ki. Itt jött el a pont a magántanulóvá válásra. Kérvényeztem, azonnal megkaptuk, Hajna többé nem ment iskolába. Otthon tanultunk együtt a félévi vizsgákra. A gyerek kivirult. Napi 2 óra munkával ugyanott tartottunk, mint a többiek az iskolában. Akkor még minden munkafüzetet szorgosan töltögettünk.

Közben Enéhnél már nem volt kérdés a magántanulóság, ő már úgy kezdte az iskolát. Nem gondolkodtunk azon, hogy meddig, úgy voltunk vele, hogy addig, amíg mindenkinek jó.

A féléves vizsgákra készültünk a két lánnyal ( Réka közben osztályelsőként szín kitűnő bizonyítvánnyal nyomult az iskolában), amikor megváltoztatták a törvényt és a gyámhivatalt is belevonták a magántanulóvá nyilvánításba… Ekkor röppent fel a hír, hogy van más megoldás, és miután Hajnát minden egyes vizsgán szarrá szívatta az ex-tanító nénije, nem gondolkodtunk sokat és mi is beiratkoztunk egy amerikai székhelyű iskolába, megszabadulva ezzel a vizsgázás nyűgétől.

Sőt! Réka – akinek a tanító nénije a szülői értekezleten azt találta mondani, hogy azért kell nyelvtani szabályokat magolni, hogy felsőben még többet tudjanak magolni a gyerekek – szintén lelépett a járt útról és csatlakozott a kis otthontanuló csapatunkhoz. Ez volt 2015 januárjában. A hivatal, az iskola és minden hatóság rendben találta ezt, a gyerekek továbbra is bejártak az iskolába művészeti oktatásra és nagyjából 2 évig béke és vidámság volt.

Másik szálon megszületett a negyedik gyerekem, aki ugyan teljesen hivatalosan és legálisan született otthon, – mert ugye korábbi három kórházi tapasztalatom sokkoló volt – mégis el kellett szenvedjük a védőnő és a gyerekorvos megalázó viselkedését, ami után orvost váltottam és nem mentem többet védőnőhöz. Akkor még megtehettem, ez nem volt közveszélyes dolog.

family-1466260_1280

Az események akkor gyorsultak fel, amikor az ötödik gyerekkel várandósan se mentem a védőnőhöz. Egy szép napon beállított a gyerekjólét – mondván, hogy valaki jelentett!!! – és meggyanúsítottak, hogy születendő kisbabámtól biztos törvénytelen eszközökkel akarok megszabadulni, azért nem jelentettem be a terhességet a védőnőnek. Szépen elmagyaráztam, hogy ilyenről nincsen szó, és bemutattam a gondozásról készült irataimat. Úgy tűnt, megértettek,de mégse. Innentől kezdve rendszeresen hívogattak, megpróbáltak megijeszteni, úgyhogy férjem rövid úton elküldte őket melegebb éghajlatra. Talán nem kellett volna, de már nem fog kiderülni, hogy mi lett volna ha. Amikor Göncöl megszületett azzal kb. egy időben talált a jegyző – aki folyamatosan próbált addig sikertelenül megfúrni minket, mert “Mi lenne, ha mindenki ezt csinálná?!” – egy olyan iskolaigazgatót, aki a törvénytelenségtől sem riadt vissza, és önkényesen beírt minket az iskolájának diákjai közé. Innentől kezdve meg voltak számlálva a napjaink. Már a magántanulóságot se engedték. Két út állt előttünk: vagy vissza az iskolába, vagy külföld. Ha már belekóstolt az ember a jóba, és tudja mit veszíthet, nehezen adja fel. Így voltunk mi a finn tanulási mintával… A külföld az előző évi utazgatásaink miatt került látószögbe, előtte SOHA nem gondoltam arra, hogy máshol éljek. Mégis, előbb meg akartam oldani a problémát, nem akartam menekülni, de amikor az új gyerekvédelmi törvény – mely szerint súlyosan veszélyeztetem a gyerekem, ha nem viszem védőnőhöz – hatályba lépett, és én hiába könyörögtem a felsőbb szerveknek, hogy bárki más csak a körzeti ne, akkor bezáródott a kör. Menni kell. Az iskolai hiányzások miatt lehetőleg azonnal. Így adódott, hogy 4 hónapos gyerekkel és 4 másikkal egy fagyos éjszakán elindultunk a nagyvilágba. Nem tudtuk, miből élünk, nem tudtuk hol fogunk lakni, csak azt éreztük, meg kell tennünk, mert ez a helyes. A gyerekeinkért. Saját lelkiismeretünkért.

Aztán elvették az összes családtámogatást, mert nem élünk Magyarországon. Nem baj, megleszünk valahogy, csak hagyjanak békén.

De nem. Akárhányszor együttműködtem velük, azt valamiért ellenem fordították. Számukra az együttműködés szó azt takarja, hogy kérdés nélkül azt csinálom, amit mondanak. Most is… én hülye, jóhiszeműen kiadtam a levelezési címünket. Most arra használják, hogy bírságokkal fenyegessenek, megfélemlítsenek. Védelembe akarják venni a gyerekeket a sajátos nevelési stílusunk miatt. Így is, hogy nem vagyunk ott, (a leveleket ide Romániába címzik). És így is, hogy semmi rosszat nem tudnak ránk bizonyítani.

Rendőrséget küldtek ránk, amikor hazamentünk egy hétre. Nem merünk többé hazamenni. (Ilyen lehetett az ’56-os disszidenseknek)

soldier-1682561_1280

Vajon tényleg a gyermekek mindenek felett álló érdekeit képviseli a Gyámhivatal…? Vagy egy diktatórikus rendőrállam hatalmát fitoktatja?

Vajon nem veszélyesebb-e egy gyerekre az, hogy négy évig nyomorgatja egy sérült lelkű tanerő, mint hogy a szülei jószándékú lépéseiből adódóan esetleg nem lesz neki 18 évesen magyar érettségije?! Vagy nem-e veszélyesebb a családra az, ha egy gyerektelen vénlány az újszülött csecsemő halálával ijesztgeti a szülőket, mint az, hogy a szülők ne adj’ Isten csak a gyerekorvostól tájékozódnak ötödik gyermekük egészséges fejlődésével kapcsolatban és nem kíváncsiak a fent említett perszóna jótanácsaira?!

Eszembe jut Polgár apuka, a világbajnok sakkozó lányok édesapja. Tudtátok, hogy rájuk is rájuk küldték a rendőrséget? Mert mi az, hogy ők másképp csinálják. Ma már ők hazánk csillagai és mélyen hallgat ez a bizonyos haza arról, hogy annak idején hogy megkeserítette az életüket és akadályozta azt, amire most oly’ büszkék…

Nem csüggedek, jó itt. Motivál a nincstelenség, motivál a kalandvágy. Ha otthon maradunk, mindazokat, amiket most meglépünk, nem mertük volna. Most már nincs mit vesztenünk, elképesztő ötleteim vannak a jövőnkre nézve… Itt szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. EZ A SZABADSÁG ÍZE! És a Jóisten velünk van. Minden pillanatban érzem ❤

divine-light-1296353_1280

Járt utat a járatlanért 1.

 

Azt hiszem, soha nem akartam szembemenni, soha nem akartam renitens lenni és főleg nem akartam, hogy üldözzenek. Minden erőmmel azon voltam, hogy összeegyeztessem saját igényeinket azzal, ami feltétlen muszáj.

Én egy tök’ átlagos anyának indultam, tök’ átlagos nézetekkel. Amikor az első gyerekem megszületett, mit sem tudtam kötődő nevelésről, igény szerinti szoptatásról, otthonszülésről vagy hordozókendőről. A gyermekemet én is – mint mindenki – óvodába akartam adni 3 évesen, kitűnő tanulónak képzeltem az iskolás éveiben és minimum 3 diplomával szerettem volna “ellátni”.

Aztán másképp alakult. Amikor a legnagyobbat először oviba vittem olyan óvónénikhez, akiknek a neve se derült ki, akik nem akarták megismerni a családot és nem ajánlották fel a beszoktatást, akkor inogtam meg másodszor (először akkor, amikor megszületett a legnagyobb). Tetézte még ezt az akkor 2 éves Hajna csillapíthatatlan zokogása, hogy a 16 hónappal idősebb nővérét miért hagytam ott egy idegen helyen és miért nem megyünk érte azonnal. Vele sírtam, és már akkor ott motoszkált a fejemben, hogy tényleg normális-e ez így.

Fél év múlva kivettem az oviból arra hivatkozva, hogy mindig betegek vagyunk.

Ekkor még lehetett ilyet csinálni, nem gondolta senki, hogy veszélyeztetem a gyereket…

Aztán végül is mindhárman jártak óvodába 1-2 évet. Ki jobban, ki kevésbé viselte, én pedig igyekeztem legyűrni a kétkedésem: vajon jól van-e ez igy? Jól van-e, hogy olcsó egészségtelen táplálékkal etetik őket, jól van-e, hogy teleiratnak a nagycsoportosokkal egy egész füzetet, jól van-e, hogy agresszív gyerekek bántják őket és én nem tudom megvédeni, jól van-e hogy tekintélyelvűségre nevelik őket, hogy nem mondanak semmit az óvónénik és hogy senkit nem érdekel, hogy minden gyerek külön önálló egyéniség más-más érdeklődéssel és fejlődési ritmussal.

Az óvodával kapcsolatos utolsó csepp a pohárban már csak akkor érkezett el, amikor Enéh, a legkisebb lány járt nagycsoportba. Sírva jött haza, hogy az óvónéninek nem tetszett a Mikulás, amit rajzolt, és át kellett javítania. Ezzel egyidőben arról számolt be, hogy nem ülhet a barátja mellé és nem lehet a párja a séta közben, mert akkor túl sokat nevetnek. Van, aki szerint ez így van rendjén, nálam meg annyira kiverte a biztosítékot, hogy azonnal kivettem az 5,5 éves gyereket az oviból. Nyilván más oka is volt, de ez volt az a “Na most már aztán elég!”.

Akkor még ezt is meg lehetett tenni, és ez se volt veszélyes a gyerekre nézve (főleg, hogy akkor már folyékonyan olvasott).

Párhuzamosan az iskola is szolgáltatta at “élményeket”.

Az egyetemen tanárszakos voltam, így volt szerencsém bepillantani az akkor legújabb pedagógiai módszerekbe. Örültem nagyon, hogy mennyit javult a világ az én iskolás éveimhez képest, és mennyivel gyerekközpontúbb, hatékonyabb az oktatás.

Ha-ha-ha. Ha nem magam látom, nem hiszem el, hogy minden PONTOSAN UGYANOLYAN ÉS UGYANÚGY ZAJLIK, mint 24 évvel az előtt!!! Még a testi fenyítés is napi szintű… a munkával büntetés, az unalom, az ötlettelenség, a leggyengébbhez való igazodás tekintet nélkül a hangoztatott tehetséggondozásra. Az óraszámok meg egyre csak emelkedtek… pl. ilyennel, hogy erkölcstan 😁😁😁 Bocsi, de ez rém vicces… Mindeközben pedig a csapból is az folyt, hogy “gyerekközpontúság”, ” szabad játék”, ” túlterhelt iskolások”, “rémes PISA eredmények”, Vekerdy gondolatai, “kompetencia alapú”, “demokratikus oktatás”, “a gyerek tisztelete és véleményének meghallgatása”…stb., amikről szó sem volt a valóságban.

Miután a legnagyobbal ilyen csúf élményeim adódtak iskola fronton, a középsőnél már megfordult a fejemben az otthonoktatás. Ami legjobban vonzott, az a saját ütemében való haladás volt, hogy ne kelljen órákat töltenie olyan feladatokkal, amiket ő már tud. Volt egy-két ismerősöm, akik komolyan foglalkoztak a témával – és akiket eleinte totálisan agyalágyultnak gondoltam ezért. Február volt, kiírták a beiratkozás dátumát és én azt éreztem, nem lenne szabad. Aztán győzött a józan ész: kinek lenne jó, ha eltérnénk az átlagtól és szemet szúrnánk a népeknek? Én nem akarok bizonygatni, nem akarok különcködni, nem akarok se megbántani, se felbosszantani senkit.

Beirattam az iskolába őt is.

Folyt. köv.

A következő posztba leírom, miért és hogyan hagytuk el az iskolát, és milyen vérlázító dolgokkal vívtam ki, hogy gyermekeim ellenségének lettem kikiáltva.

Vizet!!!

Egy forró, nyári napon elindultunk vizet keresni. Na nem ivóvizet, hanem olyan vizet, amiben legalább a fél hátsónk elmerülhet. Először Szovátát céloztuk meg, de elrettentett a Medve-tó belépődíja és a hozzá párosuló gyenge szolgáltatás kombinaciója ( öt éve, amikor voltunk  – akkor még 3 gyerekkel – a törölközőmnek se volt hely, annyian voltak, nemhogy úszni lehetett volna. Most ahhoz képest még drágult, viszont a szolgáltatás nulla. Magyarul pénzt szednek a semmiért (2100 HUF/fő – hogy pontosítsam a “drága” fogalmát).

Tehát mentünk tovább. Ahol fürdési lehetőséget sejtettünk, azt a helyet körbejártuk. Így jutottunk el a bözödújfalusi tóhoz. A tó keletkezésének története elég morbid. 1988-ban elkezdtek építeni egy gátat, ami amikor elkészült meggátolta a víz tovahaladását, az felgyűlt és elárasztotta a falut. Cél a falu elpusztítása volt, mely sikerrel járt. Három éve az utolsó épület – ami még kiállt a vízből – a katolikus templom tornya, az is összedőlt. A falu egykori lakói ma is minden évben találkozót tartanak a helyszínen. A falun nőtt tó köré nyaralók épültek, telente korcsolyáznak a tavon, nyaranra horgásznak és fürdenek. Vannak, akik ezt morbid dolognak tartják, a veszteségekre emlékezve, én azonban – akinek szintén el kellett hagyni az otthonomat, mindenemet – nem fogom fel az egészet tragikusan… és bármelyik forró nyári napon megmártóznék az erkölcsileg vitathatóan keletkezett vízben.

Igen ám, de amikor megérkeztünk, az a kellemetlen élmény fogadott, hogy a tavat “leeresztették”. Igen, igen, kihúzták a dugót…  20170811_135028

A mólók alatt porzott el a kocsink, hogy a pocsolya fenekén egy kis vizet érezzünk a talpunk alatt. Szegény férjem volt a kísérleti nyuszi. Ha a fogát nem is, de a papucsát otthagyta a mocsárban… Ennyit a fürdőzésről. Legközelebb másik irányba megyünk ☺

20170811_133422

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑